Az evolúció nem számolt azzal, hogy mi ilyen okosok leszünk, túljárunk a természet eszén, és olyan dolgokat tudunk majd nagy mennyiségben előállítani, amilyenek a természetben sehol nem találhatók meg. És mivel nem találhatók, hát védekezés sem épült ki velük szemben, hisz a korlátozást éppen a korlátozott fellelhetőség képviselte. Szabadon élő állatok és a természeti népek körében ismeretlen betegség a 2-es típusú cukorbaj, mert természetes táplálék fogyasztásával nem lehet akkora cukorterhelést sózni a hasnyálmirigy nyakába, hogy az attól tönkremenjen. A civilizáció azonban mindenre képes, „legyőztük a természetet”.

Az édesszájúság lett a vesztünk

A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató pima indiánok közt például korábban egyetlen elhízott ember sem volt, mert annyit tudtak vadászni és gyűjtögetni, amennyi elég volt a megélhetésükhöz. Amint „civilizálódtak” és áttértek a „civilizált” étrendre, 80%-uk elhízott és 50%-uk cukorbeteggé vált.

A gyümölcsevő állatok és az ember ösztönösen vonzódik az édes vagy erjedt gyümölcshöz, mert nagyobb a kalóriatartalma, és van is mindenkiben annyi inzulin- vagy alkohollebontó enzim, hogy elbánjon a túlérett gyümölcsök cukor- és alkoholtartalmával.

Az édesszájúság lett azonban az ember veszte. Ez motiválta arra, hogy feltalálja a cukorgyártást és az alkohollepárlást – végeredményként ma hazánkban egymillió alkoholistával és ugyanennyi cukorbeteggel számolhatunk.

Ezzel ki is lyukadtunk „édes” témánknál. Az ember tehát feltalálta a cukorgyártást, kialakult az édességipar, és mára a civilizált országokban az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 40-50 kg. Ezt az elképesztő mennyiséget sütemények, édességek, fagylaltok formájában fogyasztjuk el, de még az is sok cukrot fogyaszt, aki nem nassol, csak cukros üdítőkkel oltja a szomját.

A cukor addiktív élelmiszer, fogyasztása euforizál, állatkísérletekben cukorral a drogfüggés és drogmegvonás minden tünetét produkálni lehetett. A cukorról, pontosabban az édes ízről nem akar lemondani az emberiség, a növekvő cukorfogyasztás azonban rendkívül komoly népegészségügyi kockázatokat von maga után. Ebben a sötét jövőt ígérő „édes életben” jelentek meg a megváltást ígérő mesterséges édesítők, azt ígérve, hogy lehet veszélytelenül is habzsolni az élvezeteket.

A „szacharinok”

Kezdetben volt a szacharin. Emlékszem, gyermekkoromban még patikában árulták annak a néhány lesajnált cukorbetegeknek, akik ráfanyalodtak. A szacharint 1879-ben véletlenül fedezték fel – mint ahogy az összes többi mesterséges édesítőt is. Háromszázszor édesebb, mint a cukor, főzésálló, csak fémes utóíze miatt húzódoznak tőle sokan. A szacharint örök gyanakvás kísérte, mint nem természetes anyagot, és az 1970-es években kimutatták, hogy nagy mennyiségben patkányoknál hólyagrákot idézhet elő. Kitört a pánik, ám embernél ilyen hatást soha nem tapasztaltak, és 1992-ben kiderült, hogy a patkányok – mint sokan sejtették addig is – egészen másként működnek, és a szacharin is másként hat rájuk. Mára úgy tűnik, a szacharin a legbiztonságosabb mesterséges édesítő.

Hasonló története van a ciklamátnak is, amelyet 1937-ben fedeztek fel, ugyancsak véletlenül. A ciklamát már sokkal jobb ízű volt, de Amerikában váratlanul betiltották, mert rágcsálóknál – igen nagy mennyiségben – hólyagrákot okozott. Más országok nem követték az amerikai példát, és hamarosan ott is kiderült, hogy a problémát eltúlozták, nincs szó rákveszélyről. Sokak szerint sokkal inkább arról volt szó, hogy meg kellett tisztítani a piacot a konkurenstől az aszpartám számára.

Az aszpartám számára, amit aztán az amerikai Élelmezési és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) 14 évig nem engedélyezett forgalomba hozni.

Az aszpartám engedélyezése

Vajon miért állt ellen az FDA oly sokáig az aszpartám engedélyezésének? A kérdés nem élelmiszeripar-történeti érdekesség, hanem húsba vágóan mai kérdés. Az aszpartám történetét dr. Joseph Mercola, a világhírű egészségügyi webszájt, a www.mercola.com alapító orvosa írta meg „Édes csalás” című könyvében.

Az aszpartámot 1965-ben fedezték fel, talán nem meglepő, ha azt mondom – véletlenül. Gyomorfekély ellenes gyógyszert akartak kifejleszteni, és lett belőle mesterséges édesítőszer. A gyártó cég 1973-ban kért engedélyt a forgalmazásra, és több mint száz vizsgálatot nyújtott be annak bizonyítására, hogy az aszpartám biztonságos. Bár korlátozott alkalmazását engedélyezték, tudományos körökből oly heves ellenkezést váltott ki, hogy újra vizsgálva a benyújtott adatokat, az FDA történetében először bűnügyi nyomozást indítottak a gyártó cég ellen azzal a gyanúval, hogy cég az aszpartám biztonságosságát hamis adatokkal akarta igazolni.

Csakhogy a szövetségi vizsgálatot vezető ügyész váratlanul lemondott, és új állás után nézve, hirtelen az aszpartámot gyártó cégnél talált egy éppen neki megfelelő, zsíros posztot. A vizsgálat elévülési okok miatt meghiúsult. 1977-ben kiadták a Bressler-jelentést, amelyben dr. Jerome Bressler súlyos kritikával illette a gyártó cég adathamisításait, rámutatva, hogy a vizsgálatok valójában azt bizonyítják: az aszpartám agydaganatot okoz.

Bohózatból tragédia

A gyártó cég belátta, hogy így nem fog sikerülni az engedélyeztetés. Azt gondolnánk, hogy módosított az aszpartám összetételén, vagy új vizsgálatokat rendelt el.

Nem ez történt: új embereket szerződtetett, akik politikai befolyásuk révén az akkor elnökké beiktatott Ronald Reagenen keresztül elérték, hogy az FDA az aszpartám kérdésében új vizsgáló bizottságot hozzon létre. De még ez az új bizottság is leszavazta az engedélyezést, hát sebtiben még ezt a bizottságot is át kellett alakítani. Az engedélyezési eljárás tehát bohózattá, de a végeredmény a fogyasztókra nézve tragédiává vált.

Az aszpartám története előrevetítette azt az új korszakot, amelyben az élelmiszer- és gyógyszer-engedélyezési eljárások többé már nem a fogyasztók, hanem a gyártók érdekeit szolgálják.

De félre az összesküvés elméletekkel: mi a baj az aszpartámmal? Mert ha semmi, akkor kit érdekel, milyen belharcok folynak valakiknek az érdekében valakik érdekével szemben?

Aszpartám-problémák: nem vizsgálták tovább

Kezdjük a vizsgálatokkal. Dr. Ralph G. Walton 1980 és 1985 közt 166, aszpartámot vizsgáló megjelent közleményt tekintett át, és ezek közül 74-et az aszpartámot gyártók finanszíroztak. A 74 vizsgálat egyöntetűen biztonságosnak találta az aszpartámot. A fennmaradó 92 független vizsgálat 91%-a azonban negatív egészségügyi hatásokról számolt be. A jelenség jól ismert a gyógyszeripari vizsgálatokból: kétséges szerek esetén a szponzor kilétéből látatlanban meg lehet jósolni a vizsgálat eredményét. Vagyis az „alkalmazott tudomány” a marketing eszközévé vált.

Az aszpartám egészségkárosító veszélyeire utal az is, hogy az aszpartámos üdítők megjelenését követő egy évben 600, az édesítőszernek tulajdonított mellékhatásra vonatkozó panasz érkezett. Tudjuk, hogy a mellékhatás-jelentések a valódi panaszok 1%-át fedik le, így a tényleges panaszok számát inkább 60 000-re kell becsülnünk. A panaszok jó része neurológiai eredetű, mint például agresszivitás, bőrérzéketlenség, memóriavesztés, dezorientáltság, hiperaktivitás, a mélységlátás elvesztése, epilepsziás roham, migrén, öngyilkossági késztetések, szélsőséges hangulatváltozások, illetve májkárosodás, szívleállás.

Az amerikai Centers of Diseases Control and Prevention (az amerikai Betegségellenőrzési és Megelőzési Központok ügynöksége) 143 oldalas jelentésben állt ki amellett, hogy a kérdést tovább kell vizsgálni. Nem vizsgálták tovább.

A cikk folytatását az aszpartám egészségre gyakorolt negatív hatásairól, valamint más, egészséges édesítőszerekről elolvashatják itt, a szerző honlapján, csupán az e-mail címüket kell megadni.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus
További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján

(Forrás: Tények-tévhitek.hu)