Jó esetben ilyenkor megállunk, és tudatosságunk fényével megvilágítjuk, vajon mi az, amit nem csinálunk jól, hol van a baj. A céllal vagy a megvalósítási móddal? Vagy netán mindkettővel?

A valódi cél a szívben megszülető cél, a lélek célja. A fejben megfogalmazott cél, az ego célja. A szívben megfogant cél szelíden valósul meg, szinte húz maga felé, önmagunkon és másokon való erőszak nélkül érhetjük el. A fejben megfogalmazott cél sok esetben makacs elhatározás, amely kíméletlenül és türelmetlenül törekszik a megvalósulásra. Az előbbi felé szárnyalva haladunk, az utóbbi eléréséhez úgy érezzük „mázsás köveket kell megmozgatnunk". A lélek célja erőlködés nélkül is megvalósul, az ego célja erőlködéssel sem.

A valódi cél felé, de hogyan?

Hányszor van olyan, hogy kitűzünk egy célt, hozzá egy irreális határidőt, és ha „beledöglünk is”, mindenáron meg akarjuk valósítani, majd mégsem sikerül. Ilyenkor áldozatnak érezzük magunkat, a sors kitaszított gyermekének, azt gondolván: „pedig mi mennyit dolgoztunk az ügyön, mennyi áldozatot hoztunk”.

A szív/lélek célja sosem igényli azt, hogy feláldozzuk magunkat a célért. Isten nem ad olyan feladatot, amelyért tönkre kellene tennünk magunkat. A lélek céljának megvalósulása során nem gyengülünk, nem terhelődünk, hanem éppen ellenkezőleg: erősödünk, feltöltődünk és kiteljesedünk. Csak az ego célja az, ami csorbíthat minket. A szív céljának megvalósulásában mi magunk is feloldódunk, eggyé válunk a teremtés folyamatával, míg az ego célja inkább felőröl.

A szív célja felé haladva az idő megszűnik létezni számunkra, az ego célja felé haladva az idő válik az egyik legfontosabb tényezővé: minél hamarabb elérni/megszerezni vágyunk tárgyát. Ha erőlködünk, küzdünk, harcolunk, magunkra kényszerítünk feladatokat/munkát, sürgetjük a dolgokat, türelmetlenek vagyunk, akkor biztosan az ego célján dolgozunk, vagy ugyan a szív célján dolgozunk, de az ego eszközeivel. Ez utóbbi sem vezet célra, ugyanis a szív céljait az ego eszközeivel nem lehet megvalósítani.

A szívünk hangjára figyeljünk!

És hányszor van olyan, hogy csak gondolunk valamire, semmit sem teszünk érte, és pár nap/hét/hónap múlva mégis megkapjuk. Ha elég tudatosak vagyunk, akkor eszünkbe jut ilyenkor, hogy pár napja/hete/hónapja pont ez a vágy fogalmazódott meg bennünk.

A szívben/lélekben megfogalmazódott vágy ugyanis, amint megszületik, már tova is illan. A körülöttünk állandóan jelen lévő teremtő energiának ad formát, ilyenkor egy idea születik. Az „idea” szó eredeti jelentése: alak, jelleg. Vagyis a megszülető vágy alakot ad a körülöttünk lévő teremtő energiának, hogy az mivé formálódjon. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint a megszületett ideát elengedni, és rábízni az Univerzumra/Istenre, majd figyelni ismét szívünk hangját, hogy tudjuk, mikor kell nekünk is cselekedni, hisz társteremtőként nekünk is van feladatunk a megvalósításban.

Ezzel szemben sokszor azt tesszük, hogy kitalálunk valamit, és teljes gőzzel, görcsösen, akár erőszakkal is minél hamarabb (türelmetlenül) meg akarjuk valósítani. Ezzel nem teszünk mást, mint kizárjuk az Univerzum teremtő-, és segítő erejét. Mi vesszük kezünkbe a dolgok irányítását, és önfejűen úgy gondoljuk, mi ezt egyedül is meg tudjuk csinálni, ráadásul csak lassíthat a folyamaton, ha mást is hozzá engedünk férni a dolgokhoz. Még az isteni segítségnek sincs most itt helye, mert akkor kikerül az irányítás a kezünkből. Isten kizárásával teremteni azonban nem lehet, mert a teremtő energia Tőle származik, mi csak annak megformálásában lehetünk társteremtők. Önmagunkban nem rendelkezünk teremtő energiával, csak isteni részünk birtokolja azt. Egónk irányításával azonban pont ezt a részt zárjuk ki a teremtés folyamatából.

A görcsös akarás és irányítás célhoz vezethet?

Gondoljunk csak bele, milyen is egy görcsösen markoló kéz. Összeszorított ujjakkal, erővel ragadja meg azt, amit meg szeretne fogni, meg akar tartani. Ráadásul ismerjük a mondást: „Ki sokat markol, keveset fog.” Görcsös szorításunk eredményeként célunk szép lassan kifolyik a kezeink közül, és annak csak egy darabkája marad a kezünkben. A görcsösen markoló kéz emellett lefelé fordított (markolni csak ilyen kéztartással tudunk...), így az nem is tudja fogadni az Ég ajándékát. Ellenben a lazán nyitott tenyér befogadó kelyhet formál, ahová vágyunk tárgya könnyedén alászáll. És még több is fér ebbe a kehelybe, mint markunk szorításába...

A lélek eszközeivel

Ha lelkesedünk, szárnyalunk, megyünk az áramlattal, és élvezzük a cél felé vezető utat, akkor biztosan a lélek célján munkálkodunk, és a lélek eszközeivel dolgozunk. Az angol lelkesedés szó (enthusiasm) egyébként görög eredetű, gyökere az entheos (vagy en theos), ami annyit jelent: „Istenben”, vagyis amikor lelkesek vagyunk, akkor tulajdonképpen Isten van jelen bennünk, velünk együtt munkálkodik. És talán az sem véletlen, hogy ha a magyar szó gyökerét megnézzük, akkor abban is benne van a lélek. Vagyis, ha lelkesedünk valamiért, akkor a lelkünk útját járjuk, és Istennel együtt dolgozunk az ügyön/célon.

Ha az ego útján járunk, akkor mindent mi akarunk irányítani, kontrollálni, míg a szív útján járva inkább követjük lelkünk sugallatát és az idő szavát. Az előbbiben nincs helye Istennek, egyedül küzdünk, az utóbbiban az isteni vezet minket, ekkor vagyunk igazán társteremtők, együtt munkálkodunk az Univerzummal/Istennel. Ilyenkor a kellő pillanatban mindig megérkezik a szükséges segítség is. A szív célja felé az öröm szárnyain könnyedén szárnyalunk, az ego célja felé a nehézségek rögös útján baktatunk. A szív célja teljes egészében valódi énünket, fejlődésünket szolgálja, az ego célja azonban valódi énünk fejlődésének, kiteljesedésének gátja. A lélek hívó szava munkára lelkesít, az ego irányító szava munkára kényszerít.

(Folytatjuk)

Tuboly Beatrix
http://www.lelekvirag.hu/