Gyakran szembesülök előítéletekkel vagy éppen rossz tapasztalatokkal az ezoterikus önismereti módszerekkel kapcsolatban, ez késztetett arra, hogy végiggondoljam a témát. Nagy a homály a fejekben, hogy mit értsünk a címben felsorolt fogalmakon, és ebből sokszor az utóbbi, azaz a hisztéria következik. Kártyavetés, jóslás, tisztánlátás, Ji King, hipnózis, családállítás, alfa, transzállapot, sámándobolás, energiaátadás, aurafotó… folytathatnám a sort, ami a közismert spirituális, ezoterikus vonalhoz tartozó módszereket illeti.

Az említettek közül számos módszer a pszichológia eszköztárában is szerepel, a telepátia jelenségét például a kísérleti pszichológia is vizsgálta, nem beszélve a különböző módosult tudatállapotokról, amelyeket terápiás céllal is használnak. A másik fontos határterület a vallás, ha már spiritualitásról beszélünk: istenekhez, istennőkhöz fohászkodunk, kérjük segítségüket, fogadjuk áldásukat, szertartásokon veszünk részt. Tényleg, honnan tudja a szegény útkereső, önmagát felfedezni induló utazó, hogy milyen módszert, milyen terapeutát, csoportot, közösséget válasszon, akik továbbsegítik elakadásaiban, választ, de legalábbis útmutatást adnak kérdéseire? Akik nem tévútra vezetik, saját egójuk táplálására használják fel őt, hanem valóban érte tesznek, és a számára megfelelő módon adnak támogatást?

Tisztázzuk a fogalmakat!

Ezotéria, ezoterika: „a titkos tanokra használt kifejezés, amelyek csak egy csoport beavatottjai számára ismeretesek; rejtélyes, okkult, rejtett”, szemben az ún. exoterikus tanokkal (in.: Nevill Drury: A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikona, 80.old.).

Az ezotéria világába sorolható számos olyan irányzat, amely korunk tudományos világképébe nem illeszkedik bele, a világot, annak működését és részeit tudományostól eltérő szempontból (vagy a dolgokat összefüggéseiben) vizsgálja. A kifejezés a görög esoterikós (εσωτερική, „belső”) szóból ered, ami ezen tanok követőire, a „belső körre” utal, azokra, akik felismerni voltak képesek a tanok összefüggéseit, szemben a „külső körrel” (exoteros), ami a közönséges embereket jelölte. A szó főnévi formája a görög ezoterikosz (latinosan: ezoterikus) melléknévnek, melynek jelentése: belső, benső (ezo=befelé). Bővebb értelemben a lélek belseje felé irányuló utazást, szűkebb értelemben pedig csak a beavatottak számára elérhető misztikus tudást jelent. (Forrás: Wikipédia)

Spiritualitás

A spiritualitás összefoglaló kategórianév. Világnézeti formák, amelyek elsősorban a szellemi, természetfeletti erők, illetve a lélek értelmezésén, magyarázatán alapuló irányzatainak közös neve.

A spiritualitás több vallás közös alapelvét is jelenti, de nem a vallás gyakorlása. A templomba járás vagy az Istenben való hit nem jelenti a spiritualitást. A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú –, hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani. A spirituálisan gondolkodó ember a világot úgy értelmezi, hogy a tettei egy speciális ok-okozati rendszerben hatnak vissza életére. Ezt hívhatjuk karmának, „sors”-nak vagy „isteni elrendelés”-nek.

A spirituálisan gondolkodók szerint a világnak vannak az érzékszerveink számára rejtett dimenziói és összefüggései, amelyek ugyanolyan erős hatással lehetnek létünkre, mint a környezetünk érzékelhető része. A spirituális világnézeteket követők vallják, hogy az élet több kell, hogy legyen, mint a természet véletlen egyszeri és megismételhetetlen játéka. Vallási hovatartozástól függetlenül szerintük a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus erő irányítja. És míg a materialista szemléletű tudósok elsősorban természeti és fizikai törvények érvényesülése szerint értelmezik a világot, a spirituális irányzatok szerint ez a világrend nem személytelen és nem lehet pusztán mechanikusként értelmezni. A spirituális elvek szerint az ember személyes tettei és élményei értelmezhetők és összhangba hozhatók ezzel az egyetemes rendezőelvvel, amely azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával. (Forrás: Wikipédia)

Transzcendencia

A transzcendencia egy többféleképpen meghatározott filozófiai és teológiai fogalom. A szó a latin transcendo (átlépek) igéből származik, és olyan valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is.

A vallásos szóhasználatban a transzcendencia kifejezéssel elsődleges értelemben a teremtetlen létezőre, vagyis Istenre szokás utalni. Ugyanakkor a két szó tartalma közé mégsem lehet egyenlőségjelet tenni: a transzcendencia fogalomkörébe tartoznak mindazon tartalmak (értve ezalatt személyeket és állapotokat egyaránt), amelyek megközelítésére az emberi megismerés biológiailag is leírható és értelmezhető eszközei alkalmatlanok. (Forrás: Wikipédia)

Idézem továbbá teológus, tréner kollégám, Sándor Jenő cikkének egy részletét a vallással kapcsolatban: „Mondhatjuk-e azt, hogy korunk embere nem vallásos többé? Amennyiben a vallás szót szűkebb értelmében értjük, vagyis kizárólag a vallásos megnyilvánulások, szokások, szertartások vagy intézmények jelenségeinek körére redukáljuk, a válasz: elmondható, hogy a tipikus modern ember ebben az értelemben nem vallásos. Ugyanakkor, ha a vallás szónak ahhoz az értelméhez nyúlunk vissza, amely a religio szó eredeti jelentése: az emberi lét visszatérítése, visszakapcsolása az isteni alapokhoz, és amellyel egy végső és feltétlen módon meghatározó valóságot, a lét alapját próbálták leírni, azt tapasztaljuk, hogy ebből a szempontból nagyon sok vallásos ember él a felekezetek falain túl… Mindenki tehát, aki felteszi az életének végső értelmére vonatkozó kérdést, belépett a vallásos dimenzióba. Nem kivétel ez alól az sem, aki kétségbeesetten tagadja életének értelmét, hisz kérdésének komolysága és becsületessége eleve egy önmagán túlmutató valóságra utal.”

Hát… nem csoda, hogy annyi a félre- és másképpen értelmezés ebben a témában! Hiszen a jelenségkör maga is oly tág, ráadásul megfoghatatlan! Mégis, a magja egyértelműen kirajzolódik számomra (már megérte a témával foglalkozni!): valamilyen lényegi forrással való egyesülés keresése hajt minket, embereket, amely túlmutat a köznapi tapasztaláson, mégis lényünk kiteljesedéséhez, létezésünk mélyebb megértéséhez vezet. Sokféle úton, természetesen.

Lehet kérdezni, vitatkozni!

Azt szoktam mondani, hogy bármilyen eszközt, módszert, tudást lehet jól és jó célra, valamint rosszul és rossz célra használni. A magam részéről a használó, a tudás, terápia közvetítőjének hitelessége a döntő olyankor, amikor egy programon való részvételről gondolkodom.

Minek alapján ítélem meg valakinek a hitelességét? Íme:
1. Érett, tudatos, magas szintű önismerettel rendelkező személy. Spontán, természetes módon van jelen.
2. Igazi figyelmet kapok tőle.
3. Nem próbál kontrollálni, „megmondani a tutit”, mégis határozott elképzelései vannak a világról, melyek saját tapasztalatain alapulnak. Képes elfogadni az én ettől eltérő tapasztalataimat.
4. Szakértője a módszernek, de nem akar mindentudónak látszani. Elismeri tudása határait, nyitva tud hagyni egyes kérdéseket.
5. Érzékenyen reagál igényeimre, biztonságos kereteket teremt, érzelmi támaszt ad a nehéz helyzetekben. Bizalmát fejezi ki saját megküzdő képességem iránt, nem ad kész válaszokat és nem veszi el tőlem a megoldás, felfedezés örömét. Megfelelő mértékű bizonytalanságban tud hagyni, képes felmérni, mennyit bírok el.

Nos, ez az én „receptem”. Természetesen bármelyik pontot lehetne hosszasan taglalni, én mégis azt választom, hogy itt megállok, és vitára bocsátom a kérdést. Ez aztán igazán olyan téma, amelyhez kapcsolódóan meg lehet osztani a személyes pozitív-negatív tapasztalatokat, különböző véleményeket, lehet kérdezni, vitatkozni… Kíváncsian várom kommentjeiket.

Személyes véleményem és tapasztalatom, hogy aki igazán elkötelezetten halad előre az önismeret útján, előbb-utóbb óhatatlanul eljut a spiritualitás kérdésköréhez. Erre tanácsadóként is fel kell készülnünk, akármilyen módszertannal, megközelítéssel dolgozunk. Az egyik legerősebb példa számomra e téren kedvenc szerzőm híres könyve – M. Scott Peck: A járatlan út című alkotása. A szerző a hatvanas évek amerikai pszichiátereként (!) nem átallotta terápiás tapasztalatait összefoglaló könyvének felét a spiritualitás témájának szentelni.

Domján Mónika
pszichológus, önismereti tréner
Tanácsadás

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről