A látást lehet javítani szemüveg nélküli eljárásokkal, hiszen az emlékezés és a memória gyengülését jelzi, amikor szemüvegesek leszünk, még akkor is, ha furcsa, ismeretlen, nem elfogadott megközelítésről van szó. Sőt, pont a szemüveg okozza a későbbi komplikációkat, a látáshibák súlyosbodását…

Az egyik kedves tréningező ismerősöm hívta fel a figyelmet az alábbi cikkre, amely nemrég jelent meg a neten. Jó lett volna a külföldi, eredeti szöveget megtalálni, hogy felvegyem a jeles csapattal a kapcsolatot, de még nem jártam eredménnyel. Addig azonban szeretném tájékoztatni a Natúrsziget olvasóit – felhívva a figyelmet arra –, a cikk egyben újabb jelenkori bizonyítéka annak, hogy a látástréning hatékony és eredményes módszer…

Érdekes, mivel a cikk írói nem is hallottak Bates doktor forradalmi felfedezéséről, kissé furcsa hogy „csak” eddig jutottak el. Ellentmondások vannak itt, amelyeket megpróbáltam kibogarászni. Ha elolvassák a tudósok dolgozatát, rájönnek, hogy a szakanyagban leírt megfigyelések mennyire közel és mégis mennyire távol járnak a Bates-féle igazságtól.

„Csak akkor láthatunk jól…?”

Nézzük tehát… nem a „tudásunk alapján próbáljuk megjósolni, hogy milyen látvány vár ránk”, hanem pontosabban körülhatárolt jelenségről van szó. Csak akkor láthatjuk jól, amire épp nézünk, ha már van valamilyen emlékképünk róla. Ha az emlékkép kiváló, akkor annak meglátott valós képe éles, tökéletes. Ha az emlékkép nem aprólékos, akkor nem jól emlékszünk, és a nézett kép is homályos lesz, és mi meg szemüveget kapunk. (l. 2. bek.).

Az egész 3. bekezdés ellentmondás, vagy helytelen fordítás, mert azt írja, hogy „ismerős helyzetben kevésbé figyelünk”, de a mondat végén ugyanerről éppen az ellenkezőjét állítja… „ha ismerős a közeg, látásunk élesebb”.

Igen, az ismerős, megszokott dolgokat valóban jobban látjuk, mert van róla emlékképünk. Sőt, ha számunkra kedves a látott tárgy, élőlény stb., pl. a kedvenc kutyánk jön felénk, azt sokkal hamarabb felismerjük, mint a mellette bandukoló másik ebet, bár azt is ismerjük, mert a szomszédban lakik, de nem áll különösebben közel hozzánk.(Súlyosabb látássérülések eseteknél is van pozitív példa. A majdnem vak gyerek, ha az édesanyja közeleg, már messziről megismeri és rohan feléje, miközben a sokkal közelebbi, őt nem lekötő, bár megszokott tárgyaknak mind nekimegy.)

Éles látás – imagináció

A 4. bekezdés is azt igazolja, hogy az éles látást magát is fel kell idézni ahhoz, hogy élesen lássunk. Azaz, miközben látunk, egy másik passzív jelenség is ott van, a tárgyra való passzív rágondolás, csak nem tudunk róla. Ellen Langer kutatócsoportja tehát jó úton járt, de nem biztos, hogy szemorvos is volt a csapatban, mert talán sokkal pregnánsabb eredményre jutottak volna. Arról nem is beszélve, ha ismerte volna a csoport dr. Bates munkásságát, talán rájöttek volna, hogy ez a „ha a résztvevők azt képzelték magukról, hogy sasszeműek, a vizsgálat szerint sokkal jobban növelte éleslátásukat…” megállapítás nem a hit miatt, hanem imagináció miatt van így.

A szemtréning egyik legfontosabb gyakorlata épp ezért a szemeltakarás melletti – később csak lehunyt szemű, és végül nyitott szemmel (!) történő – tárgyak, a betűs teszttáblák elképzelése. A gyakorlat akkor is eredményes, ha nem a teszt sorait, betűit idézzük fel, hanem hagyjuk, hogy a gondolataink szabadon szálljanak fejünkben. Mindkét gyakorlatnál jó 10-20 percet is feladunk súlyosabb problémák esetén, és ezt minden egyes nap megköveteljük. Nincs az a maradék látású vak, aki már az első alkalommal ne látna élesebb képeket egy kis időre a gyakorlat után.

Vakok és sasszemek

Az emlékezet és a látás kölcsönhatását használja ki a gyakorlat, mégpedig nem a szemből az agy felé, hanem inkább visszafelé (A látástréning mindig tényleges javulással jár, míg a szemészek csak tüneti kezelést tudnak adni. Ezek többnyire: a szemüveg, a kontaktlencse, a tabletták, az operációk). Bates maga is többször jelzi írásaiban, nehéz volna megmagyarázni, hogy a vak szem hogyan láthat, de csupán az éles rágondolással a világtalanok nagy százaléka képes valahogy mégis látni az emlékezés segítségével.

A sasszemekkel is bőven foglalkozik a doktor. Ismételten leszögezi, hogy a sasszemű képes látni a Jupiter holdjait és a Szaturnusz gyűrűit szabad szemmel, miközben az orvosok távcsővel tudják csak ellenőrizni az ilyen szem látásának pontosságát (Tökéletes látás szemüveg nélkül, 1920 New York, Central Fixation Publishing Co. 121. old 3. bek.). Kiemeli, hogy az ilyen képességnek nem a szemgolyó felépítésének különleges szerkezete, hanem a rendkívüli agyi fókuszálási képesség az oka. Ez pedig nem más, mint a pontos emlékezés, a jó memória megléte, ami csak jó látás esetén áll fenn.

A kulcs: a memória, a fantázia

Így már értehetőbbé válik olvasóink számára, hogy az elemzett cikk harmadik fejezetében, a „hidd el, hogy sasszemed van” címűben miért javult inkább azok szeme, akiknek a látása az átlag alatti volt. Nem azért, mert elhitték, hogy jól látnak, hanem azért, mert jól tudtak emlékezni a homályos képek igazi, éles eredetijére. A látástréning nagyon fontos eleme, hogy a szemüveges elképzelje a nap minden pillanatában, hogy tökéletesen élesen lát mindent szemüveg nélkül is, bár homályos kép.

Nehéz megmagyarázni, minként lehet a homályos képet élesen elképzelni, ha nem látom, hogy mit kell élesen elképzelni. Ilyenkor segít a fantázia. Tehát először semmi szükség arra, hogy tudjuk, pontosan mit kellene ott látni, elég a fantázia. Ha tudni kellene, akkor a gyerekek látása nem fejlődne ki. Nekik az éles fantáziájuk adja a látást a gyereki években, és csak a tudásuk fejlődésével cseréli ki az agy a meseképeket a valósággal.

Idézem az egyik, cukorbetegségben megvakult beteg szavait, aki egy hónap alatt odáig javította látását a képzelete erejével, hogy kísérő nélkül képes volt elbotorkálni a vízcsapig a temetőben, és el tudta vinni a szemetet is, mert látta, hogy hol van a szemétkupac… Azt mondta, „tudom, hogy nem láthattam, de az agyamban mégis láttam”. A hölgy betegnek még nem lehetett elmagyarázni, hogy a szemétkupacot és a vízcsapot is látta, de csak olyan kicsi időre, hogy nem tudatosult benne.

Még sok idő kell ahhoz, hogy a rengeteg, logikusnak tűnő, a látással össze nem egyeztethető állapotban lévő szeméről alkotott szakvélemény ellenére elhiggye, hogy a szemével látott, és hogy még ilyen esetben is képes gyógyítani az emlékezés. A képzelet olyannyira fontos a látás fejlesztése terén, hogy a szemgolyó rossz fizikai állapotában is képes gyógyulási folyamatokat beindítani…(szürke-, zöld hályogok, lézerkezelések utáni esetleg romló állapotok, makuladegeneráció stb.).

A képzelőerő haszna

Bates 1929 júliusában ezt írja az általa szerkesztett Jobb Látásért havilap 2. oldalán a képzeletben látott képekről: „Hibás látás esetén a nézett tárgyat soha nem tudjuk olyan élesen elképzelni, mint jó látás mellett. Mivel a nézett tárgy emlékképe is „be kell, hogy induljon” miközben nézünk, hibás látás esetén ez a felidézés ritkán, vagy soha nem sikerül tökéletesen. Ahogy fejlesztjük az emlékezést látástréninggel, úgy az a szemgolyó méretére is gyógyítólag hat, és „megközelítőleg mindenféle organikus elváltozás javul a szemgolyóban”, írja ugyanitt. A cikk végén hangsúlyozza, hogy a memória és az emlékezés segítségével ezek a gyógyulások „sokkal gyorsabban, eredményesebben és tartósabban következnek be, mint bármely más orvosi beavatkozás esetén”.

Az 1926-os márciusi számban, a 7. oldalon pedig nem kevesebbet jelent ki, mint azt, hogy „az összes általam felfedezett látási törvényszerűségek közül a legnagyobb gyakorlati haszna a képzelőerőnek van”.

Tehát inkább képzeljük el az élesebb képeket, bármilyen nagy is a baj, mert így a látás igazi területét, a tudatot kezeljük, ami szemüveg hordása nélkül tartósan javítja a szemet, a látást, míg szemüveggel csak addig látunk élesebben, amíg az rajtunk van.

Vén Péter
www.szemtorna.hu
info@szemtorna.hu
Telefon: 216-1976
Tanácsadás

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről