A terápia lényegéről, alkalmazási lehetőségeiről beszélgettünk Trixler Mátyással, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának professzorával, e terápia egyik hazai meghonosítójával.

- Szakszerűen hogyan definiálható a művészetterápia, és milyen betegségek gyógyításában alkalmazható?

- A terápia valójában többféle módon is leírható. Általában két irányzatát említi a szakirodalom: a többnyire csoportos formában alkalmazott művészetterápiát és az egyéni formában alkalmazott művészet-pszichoterápiát. Az előbbi – a hagyományos fogalmak szerinti művészetterápia – alkalmával a foglalkozásokon résztvevő személyeknél a rajz, illetve egyéb grafikus kifejezési módok, például a festés, esetleg a gyurmázás vagy más, manuálisan végzett alkotó tevékenység folyamatában olyan kreatív lelki energiák szabadulnak fel, amelyek önmagukban is pozitív terápiás hatást fejtenek ki. Mivel a csoportos művészetterápiában a terapeuta szerepe általában a munka koordinálására, a csoportban dolgozók tevékenységének az ösztönzésére szorítkozik, elegendő, ha az illető szakmai alapismeretekkel és jó kommunikációs készséggel rendelkező, empátiával megáldott személy. A csoportos terápia során maga az alkotó folyamat fejti ki a gyógyító hatást. Egyaránt kiválóan alkalmazható magatartászavarban, beilleszkedési problémákkal küszködő, vagy egyszerűen csak mélyebb önismeretre törekvő embereknél.

A művészet-pszichoterápia a csoportos foglalkozásokkal ellentétben a terapeutától nagy felkészültséget, szakmai rutint kíván. Ebben az esetben a művészetterápiának más a szerepe: az orvos-beteg kapcsolat indulat-áttételi viszonyrendszerében nyeri el az értelmét. Egyszerűbben megfogalmazva, a két terápiás módszer közötti különbség a következő: a csoportterápiában maga az alkotó tevékenység pozitív lelki hatásai gyógyítanak, a művészet-pszichoterápiában pedig az alkotáson túl a grafikus produktum válik a terápiás kapcsolat fókuszává. A rajzbeli kommunikáció kiszélesíti és elmélyíti a kommunikációs csatornát. A gyakorlatban e módszer előnye jól megmutatkozik például azoknál a súlyos regresszióban lévő személyeknél, akik alig vagy egyáltalán nem képesek verbális kommunikációra a környezetükkel. Ez tapasztalható például a skizofrénia bizonyos fázisaiban, a súlyos depressziósoknál vagy az autistáknál. Az ilyen betegeknél sok esetben előfordul, hogy ha papírt, rajzeszközt adunk a kezükbe, önként rajzolni kezdenek, így próbálnak kapcsolatba lépni a környezetükkel és jelzést adni érzelmeikről, belső fájdalmaikról.

- Laikusként feltételezem, hogy vannak, akiknél a rajz, másoknál a festészet, esetleg a kerámiával való foglalatoskodás a célravezetőbb. A terapeuta minek alapján dönt arról, hogy páciensénél mely művészeti tevékenység volna a legcélravezetőbb?

- Általában a rajz, mint a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás az általánosan alkalmazott módszer. Annak kiegészítője lehet a színes ceruzás, esetleg akvarellfestéses technika. Az olajfestés már helyhez kötöttebb, több eszközt, anyagi befektetést igénylő módszer, ezért viszonylag ritkán alkalmazzák. Meggyőződésem, hogy a terápiás módszer mibenléte, vagyis az, hogy a páciens rajzol, fest, gyurmázik vagy éppen szobrot készít, másodlagos szempont. A lényeg maga az alkotó munka, illetve az általa indukált pozitív érzelmek, gondolatok. Leginkább a rehabilitációs fázisban lévő betegeknél, de ritkábban már a terápia alatt is kiválóan alkalmazhatók terápiás eszközként a különféle népművészeti tevékenységek.

- Számos pszichiátriai intézmény komoly művészi értéket képviselő képzőművészeti gyűjteménnyel büszkélkedhet, amelynek darabjait egykori betegei alkották. Van összefüggés némely pszichiátriai betegség és a fokozott művészi hajlam, a kiemelkedő tehetség között?

- Kétségtelen, hogy lehet bizonyos kapcsolat a kreativitás és a pszichiátriai betegségek között, ezt a művészettörténet számtalan példája igazolja. A kiemelkedőt alkotó, rendkívüli tehetséggel megáldott művészek életútját elemezve megállapítható, hogy közöttük világszerte feltűnően sok volt a patológiás eset. Többük életrajzából kiderül, hogy vagy évtizedeken át feldolgozatlan, fiatalkori traumákat hordoztak a lelkükben, vagy feltűnően labilis lelki alkatúak voltak. A szakma tapasztalatai szerint az ilyen lelkiállapotú személyek az átlagos embereknél könnyebben lépnek kapcsolatba a saját tudatalatti világukkal, és ez megjelenik a kreativitásukban is. Szinte ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy valamilyen alkotási folyamat segítségével a külvilág tudomására hozzák belső világukat, gondolataikat, létrehozzanak valami szokatlant, valami újszerűt. Az a gyakran hangoztatott vélekedés azonban, hogy minden elmebeteg zseniális – és fordítva –, egyáltalán nem állja meg a helyét. Nem lehet általánosítani, ennek a kijelentésnek nincs realitása.

- Magyarországon mióta foglalkoznak szervezetten művészetterápiával?

- Egyszerre, egy időben két iskola is alkalmazta ezt a terápiás módszert. Én a pécsi iskola tevékenységét jobban ismerem, hiszen története egy részének magam is aktív részese voltam. Itt, Pécsett, Reuter Camillo tanszékvezető, a pszichiátria professzora a két világháború közötti időszakban teremtette meg annak a lehetőségét, hogy betegei rajz segítségével is kifejezzék magukat. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, rendszerezte, és mindegyiket gondos, alapos kórtörténeti leírással is kiegészítette. Komolyabb fejlődés ezen a területen a háború befejezése után kezdődött, amikor Környey István professzor került a tanszék élére, és vele együtt a klinikára jött dolgozni Jakab Irén, aki Reuter professzor rajzgyűjteményében felismerte a lehetőséget. A gyűjtemény anyagából 1956-ban kiadott egy könyvet is. Ebben a rajzokat pszichopatológiai szempontok alapján osztályozta és elemezte, ezzel megtette az első lépéseket a hazai művészetterápia gyakorlati bevezetéséhez.

A tényleges terápiás alkalmazásra azonban csak évek múlva került sor. Az 1970-es években került a klinikára Jádi Ferenc, aki sokat tett a művészetterápia komplex terápiás folyamatba való elhelyezésében. A későbbi években Tényi Tamás és más fiatal munkatársak csatlakoztak a művészetterápia kutatásához és alkalmazásához, klinika igazgatói kinevezésem után ezeket folyamatosan és rendszeresen, sikerrel alkalmazzuk, különösen azoknál, akiknél betegségük folytán kommunikációs gát alakult ki.

- Miről árulkodik egy kép a gyakorlott terapeuta számára? Mit mond el a beteg állapotáról?

- Sok mindent. Nagymértékben segíthet például a helyes diagnózis felállításában, a páciens tudattalan világában rejlő patológiás élmények feltárásában. Rámutathat a korábbi életszakaszok érzelmi traumáira, megoldatlan konfliktusaira, rejtett sérelmeire. Különös jelentősége lehet a rajzbéli kommunikációnak a gyermekpszichiátriában. Mivel ebben a korban általában még fejletlen az asszociációs készség, a gyerekek a rajz által sokkal jobban ki tudják fejezni magukat, mint a szavak segítségével – így a rajz kiváló közvetítő szerepet tölt be a terapeuta és a gyerek között.

- Elképzelhető, hogy a művészet, a rajzterápia hatásaként a páciens kezeléséhez a megszokottnál kevesebb gyógyszerre lesz szükség?

- Ezt tényként, határozottan állíthatom. Azt is be kell látnunk, hogy a pszichiátriai betegségek területén vannak olyan problémák, amelyek gyógyszereléssel csupán tünetileg kezelhetők, ám a valódi eredmény elmarad. Ezeket különféle pszichoterápiás módszerekkel, közöttük például rajzterápiával kell megközelítenünk és a megoldásukat keresnünk.

- A saját szakmai tapasztalata mit mutat: vajon azok a páciensek, akik túl vannak már a csoportos vagy egyéni terápiás foglalkozásokon, később otthon is folytatják a művészi tevékenységet? További életük részévé válik ez a tevékenység, vagy a terápia befejeztével teljesen elfelejtik ezt a kifejezési módot, és többé nem nyúlnak a rajzeszköz után?

- Mivel a terápia egy adott pszichés állapotban, bizonyos lelki folyamatok megoldása érdekében alkalmazandó és annak befejezte általában azt jelenti, hogy a páciens pszichés állapota javult, úgy gondolom, a későbbiek folyamán már nincs szükség az alkalmazására. Tapasztalatom szerint a kezelés befejezése után a rajz, a művészeti tevékenység nem kíséri tovább a páciensek többségét, az nem válik hobbivá, szabadidős tevékenységgé. Kétségtelen, hogy ismerek olyan pácienseket is, akik elmesélik, hogy néha otthon is eszükbe jut és rajzolni kezdenek, de nem ez a jellemző.

- Ezek szerint a megfelelően alkalmazott komplex terápia a páciensek többsége számára a későbbiekben szükségtelenné teszi mondandójuk rajz által való kifejezését. Ebből akár az is következhetne például, hogy ha Van Gogh pszichiátriai betegségét időben és hatásosan kezelték volna, talán zseniális képei sem születtek volna meg, esetleg csak egy középszerű festő lett volna belőle?

- Nem állja meg a helyét ez a feltételezés, mert Van Gogh kreativitása, zsenialitása nem pszichiátriai betegségében gyökerezik. Tehetsége veleszületett képesség volt, a később kialakuló önpusztító magatartás pedig csupán következmény. Szerintem, ha akkoriban a művész egy mai színvonalú, megfelelő terápiás segítséget kap, nem vesztette volna el a tehetségét, hanem tovább élhetett és alkothatott volna – változatlan színvonalon.

- Magyarországon intézményesen hol és milyen módon oktatnak művészetterápiát?

- Tudomásom szerint szakirányú továbbképzésként jelenleg csak itt Pécsett folyik ilyen oktatás. A posztgraduális képzés feltétele valamilyen (tanári, rajztanári stb.) diploma. A kiegészítő művészetterápiás képesítést a hallgatók két év alatt szerezhetik meg. Az önköltséges oktatásra ez idáig minden évben megfelelő létszámú hallgató jelentkezett.

Lóránth Ida