Sem az abortusz ellen, sem mellette nem akarok kardoskodni, hanem pszichológusként az abortusz lélektani következményeiről szólnék, mert az álmokból kiderül, hogy a döntés utáni megkönnyebbülés (ha van egyáltalán), csak látszólagos.

Az abortuszvállalás indítékainak „jogosságát” az érintetten kívül senki ember fia nem ítélheti meg. Azt azonban sokszor az érintett sem sejti, hogy a döntésében felsorakoztatott racionális, etikai, erkölcsi, társadalmi és egészségügyi szempontok mellett az ösztöneik is igencsak be vannak vonva. Nem tudják, hogy a terhességgel nemcsak testi (és társadalmi) változások indultak be, hanem ösztönreakciók is, sőt ösztön-láncreakciók, melyek leállítása nem marad lelki következmény nélkül. Olyan sebek ejtődnek az anyai ösztönvilágon, „lelki testén”, amelyek később fel-felszakadnak, valahányszor az adott ösztön érintetté válik – akár minden havi ciklus idején, vagy a szexuális élet során bármikor, vagy később a szerelem, a gyermekvállalási hajlandóság és a szülés, majd a gyereknevelés során. Ezek a sebek leginkább az álmokban ismerhetők fel, amikor a felettes én csak korlátozottan működik, az önigazolás meg szinte sehogy. A későbbi szülések valamelyest „automatikusan” gyógyítgatják a sebeket, aki azonban sosem szül az abortusz után, sosem szabadul a tudattalan bűntudattól (a lelki sebétől).

Az évek során sok száz nő álmát olvasva, majd visszakérdezve rájuk, megtanultam felismerni, melyek azok az álmok vagy álomképek, amelyek hajdani abortusz okozta lelki sérülésre utalnak. A sejtéseimet mindig ellenőriztem, egy idő után nemigen tévedtem.
Négy tipikus álmot idézek az abortusz okozta lelki sérülés maradványairól.

1. példa
(35 éves, gyermektelen nő, egy abortusza volt tíz éve)
Otthon voltam a falumban Anyummal, Mamival és a testvéremmel. Egyszer csak jött egy nagy fekete kutya a kapunk felé. Először elbújtunk előle, de később kinéztem és láttam, hogy ott áll az ajtónk előtt, a szájában egy icipici véres cicával. Kiszedtem a cicát a szájából, hogy majd orvoshoz vigyem. Ilyen elhagyott, kidobott, csatakos kiscicákról gyakran álmodok…

2. példa
(40 éves kétgyerekes anya, hét abortusszal a múltjában)
Gyilkosok elől menekültem, már-már utolértek, amikor más választásom nem lévén, belevetettem magam egy mólóról a tengerbe. Este volt már, a tengerben szinte feketeség. Ahogy úsztam a mélyben, nagyon meresztettem a szemem, hogy legalább valamit lássak, láttam is, először azt hittem, medúzák. De nem azok voltak. Fehér baba-arcok rajzolódtak ki előttem, és engem néztek minden felől. Rádöbbentem, hogy ezek olyan meghalt gyerekek, akiket a szüleik nem akartak, és ezért most itt élnek a víz alatt. A szemükben időtlen bölcsesség és végtelen szomorúság ült, mert ők már mindent tudtak az ember szörnyetegségéről. Iszonyúan összeszorult a szívem, majd’ meghasadt, borzalmas érzéssel ébredtem…

3. példa
(Háromgyerekes anya, két hónappal az abortusz után, amiről nem beszélt a gyerekinek.)
Sötét volt, két gyermekem bent volt velem a házban, a középső kint kertben a garázsnál. Egyszer csak az ablakból farkasokat vettem észre az utcán. Rádöbbentem, hogy a fiam veszélyben van. Kinéztem rá, és láttam, hogy menekülni próbál, majd eltűnt a szemem elől. A következő pillanatban láttam a farkasokat, ahogy hörögve ugrálnak valami körül, amit cibálnak, tudtam, hogy a fiamat. Akkor ért haza a férjem és mondta, látta, ahogy történt. Lementünk a garázsba, abban reménykedtem, hogy mégiscsak elbújt ott a fiam, és nem őt cibálták a farkasok. Egy kutya volt a garázsban mindenféle fémszerszámok között, és egy kis csontdarabot rágott, minden piros volt körülötte, de fel volt nyalogatva. Édeskés szag terjengett. Tudtam, hogy a gyermekemet felfalták a vadállatok, ez a vérének a nyoma a betonon mindenhol. Sírtam, őrjöngtem, bejöttem a házba, és épp el akartam mondani a nagyobb fiamnak, hogy a kicsi meghalt, mikor végre felébredtem.

4. példa
(50 éves gyermektelen nő, egy régi abortusszal a múltjában)
Egy ellenszenves pasi kivesz belőlem egy babát, egy újság lapjai közé rejti és eloson. Rádöbbenek, hogy előre kitervelt mindent. Először megerőszakolt, majd lelépett a gyerekkel. Olyan semmilyen érzésem van, szemlélem magam kívülről és értetlenkedek, kérdéseket teszek fel magamnak: miért pont velem történt ez? A pasi nyilván tudta, hogy nem akarok gyereket, így azt gondolta, ha elveszi, nem követ el törvénytelenséget… Csakhogy a „szülés” alatt kiderült, hogy rákom van, ezért kemoterápiás kezelésekre utalnak. Elmegyek a kezelésre, ahol sokan várakoznak. Álldogálás közben abban reménykedek, hátha tévedés. Mondom is a nővérnek, hogy nézzen csak utána, benne vagyok-e a rendszerben, hiszen az imént szültem. Hülye érzés fog el, mert nem is emlékszem rá, csak mondták. A nővér elmegy, én meg végiggondolom, hogy a kezelések milyen gyötrelmekkel járnak. És nem a kopaszodás a legrémisztőbb, hanem az elesettség és a tudat, hogy itt a vég.

A négy álmodó nem sejtette, hogy az álmuk összefügg az abortusszal, de miután rákérdeztem, azonnal felismerték, és ébren is átélték a bűntudatot, amit őszinte sírás és fájdalom kísért. Ezzel az anyai ösztöneiken – az életen – ejtett sérelmet tudomásul vették, és enyhítették a tudattalan bűn-érzés okozta romboló hatásokat.

Nem küzdök az abortusz betiltásáért, de tanácsolom mindazoknak, akik akár önszántukból, akár orvosi tanácsra átestek vagy átesnek rajta, hogy gyászolják el a meg nem született gyermeket. Előtte fogadják a szívükbe legalább egy pillanatra, mint eleven lényt – bár tudom, hogy ez rettenetes és félelmetes gondolat, mégis jobb önként… Aztán sirassák el, mint bármelyik halottjukat! Gyújtsanak érte egy gyertyát vagy mondjanak egy imát, vagy csak sírjanak a veszteség miatt, ahogy egy gyászoló teszi. Köszönjék meg a „jövevénynek” a rövid ittlétét, amivel valamilyen tanulságul szolgált az élők számára. Kérjenek tőle bocsánatot, amiért nem hozták meg érte azt az áldozatot, amit egy megszülető gyermekért szükséges. És mindenekelőtt tudjanak róla, hogy az abortuszt ugyanúgy nem lehet lelki fájdalom nélkül megúszni a legrafináltabb önigazolás árán sem, ahogy bármely hozzánk tartozó ártatlan lény elvesztését. Az önként vállalt fájdalom-, illetve gyászérzés segíti a helyreállást és megelőzi, hogy a bűntudat a mélybe süllyedve aknamunkát végezzen, megzavarva a megszülető gyermekek iránti egyszerű anyai szeretetet és önmagunk őszinte elfogadását.

Szeretettel várom kérdéseiket álmaikkal kapcsolatban. Többet megtudhatnak a honlapomról.

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
Tel.: (20) 397-0611
E-mail: pszichoglass@t-online.hu

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről