Mit szólna, ha berántanák egy szobába, lefognák, azt állítva, Ön pszichotikus állapotban van, s minél inkább szeretne szabadulni, hol tiltakozva, hol könyörögve, annál inkább semmibe vennék szavait, letepernék, beinjekcióznák, és egy zárt osztályon ébredne fel?

Telefonjától megfosztanák, családja egy hétig keresné a baleseti osztályokon, a hullaházban… Ugye, nem hinné el, hogy ez megtörténhet?

A pszichológustól a pszichiáterig

Következzék maga a történet, egyes szám első személyben elbeszélve.

Bemegyek a volt terapeutám titkárnőjéhez, hogy megkérdezzem, van-e magánrendelése a pszichológushölgynek. A titkárnő elutasító, nem foglalkozik velem, nem segítőkész. Közben kiderül, a pszichológushölgy munkahelyváltása egy emelettel lejjebbi munkát jelent az intézményen belül. Mi ez? Nem akar vállalni??? Zokogok a titkárnő szobájában, majd kimegyek a folyosóra, egy emelettel lejjebb.

Egyedül vagyok a folyosón, jó így. Közben lassan indulni akarok, hiszen aznap várnak otthon haza, 200 km-re innen. A szemközti ajtón kilép egy orvos és meglát. Megkérdezi, segíthet-e, meg hogy mi a baj. Illedelmesen megköszönöm, és mondom, hogy semmi baj. Erősködik velem, hogy azért ő becsönget a tőlünk pár lépésre található krízisambulanciára. Nem akarom, de nem tudok mit tenni, becsönget. Kijön onnan egy ápoló, akinek azt mondja ez az orvos, hogy lásson engem el. Az ápoló elveszi a szemüvegemet mellőlem, és mikor megkérem, hogy adja vissza, azt válaszolja, majd ha bemegyek vele, visszakapom. Dühös leszek, hogy milyen jogon nyúl az én holmimhoz, és mi ez a zsarolás. És én bemegyek vele. Durván kérdezget, miért vagyok itt, mit kerestem.

Én azzal foglalkozom, hogy adja vissza a szemüvegemet, ha már bejöttem. Nem akarja. Elege lesz, hogy semmire nem válaszolok neki, és telefonálgatni kezd. Orvost hív nekem. Péntek délután lévén, senkit nem talál a helyén. Több osztályt is megpróbál. Akkorra már tiszta ideges leszek, hogy minek intézkedik felettem a megkérdezésem nélkül, én csak a volt terapeutámmal akartam beszélni, és egyébként is mi köze van ennek a pasinak hozzám. Nagy nehezen elér egy orvost telefonon, Rihmerék osztályának egyik főorvosát. Az orvosra várunk, ülök a székben, nem tudom, mi fog történni.

Belép az orvos

Tíz perc is eltelik, mire belép az orvos. Kezet fog velem, kézfogása furcsamód szinte hajszálra megegyezik a volt terapeutáméval, ezért kicsit megnyugszom. Durván faggatózik, majd miután semmire nem válaszolok neki, ordítozik velem. Sírok közben. Azt mondja, mindenképp fel kell engem vennie, ha az az orvos becsöngetett az esetemmel a krízisambulanciára az elején. Hát, úgy látszik, itt mindenki összedolgozik. Félek. Nagyon-nagyon félek.

Elkéri az igazolványaimat, és ellenőrzi a számítógépen, hogy ambuláns pszichoterápiára jártam 2 hónapig egy pszichológushoz. Kérdezi, hogy milyen diagnózissal kezelnek. Ez a diagnózis nekem akkor még nagyon friss, előtte két évig jártam terápiára, és sose mondták, sokként ért. Egyáltalán nem bízom már ebben az orvosban, a diagnózisomhoz pedig semmi köze. Próbálok hárítani, hogy ez miért fontos neki, és hogy nem szeretném elmondani. Ekkor már csak az orvossal kettesben vagyok a szobában. Csapkod. Felhívja a titkárnőt, hogy kikérje a diagnózisomat. A titkárnő közli vele, hogy pénteken ilyen későn már nem tudja kikeresni. Én akkor már hisztérikusan sírok, úgy érzem, mindenbe belegázolt. Kiabál velem, és követeli, hogy mondja meg a diagnózisomat. Felállok, közlöm vele, hogy nincs joga a személyiségi jogaimat megsérteni, és kisétálok az ajtón. A folyosón vannak néhányan, mind leszedált, magáról valamit alig tudó beteg, kómás állapotban, meg két mentős, akik új beteget hoznak be.