Másoknál könnyebben észrevesszük, saját magunkon ritkábban fedezzük fel, ha álarc mögé bújunk, szerepet játszunk. Nem vesszük észre, hogy igazi erőnk forrása álarcunk mögött lakozik. Vajon mit, kit és rejt a „jelmezünk”?

Mikor került ránk az „álarc”?

Gyermekkorunk eseményei, felnőtt korunk hétköznapjai arra késztetnek bennünket, hogy védekezésül álarcot vegyünk magunkra, és különböző szerepekben tetszelegjünk. A szülői tekintély, a külvilág elvárása vagy általunk képzelt elvárása, bármely olyan szituáció, ami félelmet vagy a fájdalom lehetőségét sejteti számunkra, bekapcsolja bennünk a stresszt, és az erre adott védekezési mechanizmusok következtében egyre több és több szerep válik a részünkké. Némelyiket annyira gyakran működtetjük, hogy már-már teljesen magunkénak érezzük, azonosulunk vele, és elfelejtjük, hogy kit is rejtettünk el az álarc és a jelmez mögé.

E szerepek által energiát adunk egy képzelt alaknak, és megtagadjuk az energiát valós önmagunktól. Ha szerencsénk van, akkor egyszer csak azt érezzük, hogy szorít a jelmez, a „ránk égett álarc” szűkké válik. Nincs terünk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, netán valamilyen betegség üti fel a fejét, folyamatosan azt érezzük, hogy nincs választásunk, és az életünk sem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Ha ugyanis nem saját magunkat „játsszuk”, akkor nem találjuk meg a saját utunkat sem, és nem a saját életünket éljük.

Valóban védelmet jelent?

Álarcaink és szerepeink védelme azonban illúzió, ugyanis mindegyik csak hamis védelem. Valójában sokkal sérülékenyebbé válunk általuk, mert önmagunk megtagadásával megtagadjuk azokat a képességeinket, amelyek valódi védelmet jelentenének számunkra. Az önmagunkkal való Egység megtagadásával az Elkülönültség állapotába kerülünk: elkülönülünk önmagunktól, képességeinktől, tudásunktól, erőnktől. Viszont „egységbe” kerülünk a külvilág elvárásaival, a szerepekkel. Ezzel lekapcsolódunk isteni énünkről, amelynek révén a legnagyobb biztonságot adó részünket tagadjuk meg. Néha már olyan mértékig, hogy nem is emlékszünk rá, rendelkezünk vele. Ezért aztán persze, hogy nem jut eszünkbe használni bölcsességünket, tudatosságunkat azokban a helyzetekben, amelyekben védelemre lenne szükségünk. Nem vesszük észre, hogy igazi erőnk forrása álarcunk és jelmezünk mögött lakozik, és ezáltal még meg is akadályozzuk, hogy a segítségünkre legyen.

Milyen szerep vezet a siker felé?

Az Élet színpadán azt a szerepet kell játszanunk, amelyet Teremtőnk szánt nekünk, amelynek a bennünk lévő isteni szikra a lenyomata. Csak ebben a szerepben lehetünk sikeresek az élet minden területén. Ugyanis azok a szerepek, amelyeket születésünket követően a külvilág és életünk szereplőinek hatására vagy a saját hitrendszerünk, gondolkodásmódunk, attitűdjeink (belső hozzáállás), az ego védelmi taktikái, játszmái következtében felvettünk, előbb vagy utóbb, de bukásra ítéltetnek. Éppen ezért hallgassunk az Égi Rendező útmutatásaira, instrukcióira, amely belső hangunk, intuíciónk révén jut el hozzánk. Még akkor is ezt kövessük, amikor a külvilág mást diktál vagy vár el, ugyanis csak így arathatunk sikert az Élet színpadán. A szerepünket Istennek tetszően kell „játszanunk”, nem pedig egy másik embernek vagy a társadalomnak tetszően. Merjünk mások lenni!

Ki az úr a háznál?

Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy életünk egyes szereplőinek hatalma van felettünk. Ez illúzió, és a felelősség felvállalásának elkerülése. Ezt csak addig látjuk így, amíg álarcunkkal, szerepünkkel azonosítjuk magunkat. Életünk és önmagunk felett ugyanis valójában csak egy valakinek van hatalma. Annak, aki az álarc és a jelmez mögött arra vár, hogy végre a színpadi reflektorok fényébe kerülhessen. A választás mindig a miénk, hogy félretesszük-e illúzióba kergető félelmeinket, hitrendszereinket és megengedjük-e, vállaljuk-e, hogy valódi énünkkel, önmagunkként kilépünk a „világot jelentő deszkákra”, vagy továbbra is rejtegetjük őt a színfalak mögött, és úgy élünk le egy életet, hogy azt hisszük, velünk nem kegyes a sors, nekünk nem jár több.

Pedig a több mindvégig ott van, csak elrejti az álarc. Nemcsak a külvilág elől, hanem önmagunk elől is. Néha egy betegség, kudarcok sora vagy valamilyen válság indítja el azt az alkímiai folyamatot, amely átalakító tüzével leolvasztja rólunk az ego által kreált, önmagunkat megtagadó védelmi szerepeket, játszmákat. De van, aki még ilyenkor sem nyílik meg az átalakító folyamatnak, nem engedi, hogy a betegség, élethelyzet, kudarc felnyissa a szemét.

Miért lehet nehéz megválni az álarctól?

Ennek általában több is oka van (nem feltétlen tudatosan jelenik meg):

• attól tart az illető, hogy ha felfedi valódi önmagát, akkor védtelenné válik
• elveszít valakit, aki fontos számára, elfogadhatatlanná válik mások számára
• fél meglátni azt a nagyságot, aki ő valójában, mert esetleg attól tart, hogy nem tudja kezelni, irányítani, és esetleg magának és másnak is árt vele.

Az okok kibontását a következő részben olvashatják.

(Folytatjuk)

Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről