Kedves Látogatóink! Finanszírozási nehézségeink szponzor híján – 15 éves működés után – bennünket is arra kényszerítenek, hogy fogjuk vissza a tempót. Ezért már nem közlünk új cikkeket, de továbbra is elérhetők a keresőink, a holdnaptár, a kínai horoszkóp és a másfél évtized alatt megjelent írásaink.
Reméljük, hogy hamarosan lesz olyan üzleti partnerünk, aki akár tulajdonosként, akár üzemeltetőként lát fantáziát a Natúrszigetben, és kész tovább működtetni, fejleszteni az oldalunkat.
Továbbra is vigyázzanak magukra és szeretteikre!

Szendi Gábor: A sómítosz

Az orvostudomány telis-tele van mítoszokkal. Talán az egyik legnagyobb mítosz, amiben hisznek, hogy az orvoslás tudomány. Nemrég a British Medical Journal tudományos szerkesztői összeállították ajánlásaikat korunk 60 „legnépszerűbb” betegségéről, és ebben azt állították, hogy a legtöbb esetben a „nem kezelés” a legjobb kezelés. Más elemzések arra mutattak rá, hogy korábban hatásosnak vélt kezelések ma már bizonyítottan hatástalanok, de amíg hatásosnak vélték őket, addig működtek. Számos placeboműtétet kreált az orvostudomány története, amikor téves feltevésekre alapozott műtéti technikákkal egészen addig sikeres gyógyulásokat lehetett elérni, amíg ki nem derült, hogy az egész csak tévedés.

Sokan azt hiszik, ez már a sötét múlt, de napjaink legmodernebb technikáiról, például a szív lézeres „újraerezésé”-ről is kiderült, hogy akkor is működik, ha csak „úgy tesznek”. A technika lényege, hogy ne hagyjak fehér foltot kíváncsi olvasóim tudásbázisában, hogy a szívbe vezetett lézer segítségével lyukakat „lőnek” a szívizomba, és a lyukakból új erek keletkeznek. Csakhogy a műtét akkor is sikeres volt, ha csak bevezették a katétert a szívbe, és a beteg hitt a kezelésben. A javulás mértéke megegyezett a valódi kezelésen átesettekével. Szintén korunk népszerű műtétje az elkopott térdízületek műtéti „polírozása”. Évente több százezer ilyen műtétet végeznek Amerikában, és erről is az derült ki, hogy ha altatásban csak egy vágást ejtenek a térden, majd összevarrják a sebet, a betegek ugyanolyan mértékben javulnak, mint valódi térdműtét esetén.

Hasonló jókat mondhatunk némely gyógyszerről is, amelyek olykor csak a statisztikusok kezei közt képesek felülmúlni a placebo hatását.

Míg Amerikában (és nyilván másutt is), a harmadik vezető halálok az orvosi műhiba és a gyógyszerek nem kívánatos mellékhatása együttesen, aközben az orvoslás egyre határozottabban követeli magának a jogot, hogy „tudományos” alapon diktálja nekünk életstílusunkat, meghatározza táplálkozási szokásainkat, valamint szűrővizsgálatokat és kötelező oltásokat írjon elő nekünk. Az orvostudomány, a közegészségügy, az egészségipar és a politika szoros összefonódása egyfelől lehetővé teszi, hogy az orvoslás korunk prófétájává válhasson, másfelől éppen ez a megkülönböztetett szerep teszi tudományát oly esendővé a politikai és üzleti hatásokkal szemben.

Az orvostudományi mítoszok üzleti és politikai okokból születnek és maradnak fent. A politika mindig lelkes, ha látványos intézkedésekkel tehet a „nép” egészségéért.

A mellrákszűrési programról kiderült, hogy igen kétesek az eredményei, mert két szűrés közt már bele is lehet halni a közben kifejlődött rákba. Amerikában és Angliában nagy reményű szűrési kampányokat kezdtek. 1988-tól Angliában minden 50-64 év közötti nőt háromévenként szűrésre hívtak be. 1995-ben a szervezők a mellrákhalálozásban már 11%-os javulásról számoltak be. Azonban Michael Baum, aki részt vett a szűrőhálózat kiépítésében, kijelentette, hogy a mellrákból eredő halálozás csökkenése már a program előtt megkezdődött, és a 11%-os csökkenés a tamoxifen nevű rákellenes gyógyszer bevezetésének köszönhető. Baum tiltakozásként lemondott a mellrákszűrő csoportot vezető testületi tagságáról, és úgy nyilatkozott: „azt állítani, hogy ennek a 11%-nak akármilyen kis része is a szűrésnek tulajdonítható, becstelenség”. Baum szerint rengeteg a téves rákdiagnózis, ami rengeteg fölösleges szorongást és szenvedést okozott az elmúlt években a nőknek. A szűrési program túl kevés életet mentett meg túl nagy áron. Ugyanezt a pénzt arra kellett volna költeni, hogy a nőket megtanítsák melldaganataik önvizsgálattal való felismerésére. Ám – mint Michael Fitzpatrick írja az „Egészség zsarnokai”-ban – a mellrákszűrő program nagy politikai presztízst szerzett: a parlamentben a szűrési programot kiváló egészségügyi prevenciós programnak minősítették. Valójában mell gyakori önellenőrzése az igazán hatékony. Öt évvel később egy dán kutatócsoport felülvizsgálta a svéd, a skót, a kanadai és az amerikai nagy szűrési programok eredményeit, és arra következtetett: „nincs bizonyíték arra, hogy a szűrés csökkentené a mellrákhalálozást”.

A sómítosz hasonló népszerűségnek örvend politikai körökben, mert csuda jól hangzik, hogy napi 2-3 gramm sófogyasztás-csökkenés 10-20%-kal csökkenti az agyvérzéses és infarktusos halálozást. Ez persze úgy igaz, mint a 11%-os mellrákhalálozás-csökkenés, de a mítoszok igazolását a mítoszok fenntartói végzik, és ha valaki nagyon akar hinni valamiben, akkor igazolni is fogja. De innentől nem is tudomány a tudomány. A sócsökkentés és ezen keresztül az „emberi életek megmentése” jól megfogalmazható cél. És ha van „cél”, akkor van miért „küzdeni”, és ha van „küzdelem”, akkor a fejleményekről és az eredményekről be lehet számolni. Akik pedig a nemes „célt” képviselik, azok jól meg is élnek belőle, kutatásaikra, programjaikra mindig lesz pénz, mert a „fontos dolgokra” mindig kell hogy legyen.

Megfellebbezhetetlen igazságnak tűnik, és minden orvos még kómában is tudja, hogy a túlzott sófogyasztás magas vérnyomást okoz. De tényleg?

A só és az élet

Az élet a sós őstengerekben keletkezett, ezért minden élőlény testnedvei sósak. Egy átlagos testsúlyú ember kb. 250 gramm sót tartalmaz. Sok dolog utal arra, hogy az emberi nem törzsfejlődése során volt egy 1-2 millió éves „vízi kaland”. Az összes afrikai ősemberlelet ugyanis Délkelet-Afrikából származik, amely annak idején évmilliókig vízben ázott, vagyis szigetecskék és lagúnák tarkították. A vízi majom elmélet szerint az utómajom és az előember nem azért állt két lábra, hogy futni tudjon, mert futni négy lábon gyorsabban lehet, hanem azért, hogy át tudjon lábalni a sekély vizeken. A Kelet-Afrikában élő bonobó csimpánz, az ember közvetlen rokona, ma is imád a vízben hűsölni, míg a nyugat-afrikai közönséges csimpánz retteg a víztől. A vízi életmód mellett szól bundánk elvesztése, a vízi állatokra jellemző, bőr alatti zsírpárnák kifejlesztése, és hogy témánkhoz visszakanyarodjunk, a sós izzadás és a sós könnyek is vízi életünk maradványai. A szárazföldi léthez alkalmazkodott állatok nem izzadnak sót, és jobban takarékoskodnak a vízzel is.

A „csupasz majom” erős verejtékezése a só állandó pótlását és később a dezodorok felfedezését eredményezte. Egyes kannibálelméletek szerint a hús és a vér fogyasztása is a sóéhség csökkentésére alakult ki. Az ember ősidők óta kincsként kezeli a sót, és gyorsan megtanulta, hogyan lehet sót bányászni, illetve a tengervíz lepárlásával sót előállítani.

A sómítosz születése

A szervezet sótartalmát elsősorban a vese szabályozza. Ha kevés a só a táplálékban, a vese visszatartja a sót. De mi van, ha sok sót fogyasztunk? „Sokon” értem a modern ember 10-15 grammos napi sóbevitelét. A sok só benne van a kenyerünkben, a felvágottainkban, a főtt ételeinkben, a tartósított élelmiszerekben.

Minden orvos az élettanórán kap egy patkányt, és azon megtapasztalhatja, hogy ha fokozza nála a sóbevitelt, nő a patkány vérnyomása. Utána élettanórán, majd belgyógyászaton a fejébe verik, hogy a magas sófogyasztás vizet tart vissza a szervezetben, ezáltal megnő a vér térfogata, és így nő a vérnyomás. Egy orvostanhallgató ezeregy ilyen tételt megtanul, miért éppen ebben kételkedne? Az orvostudományi mítoszok az orvossá válás beavatási szertatásain keresztül ivódnak bele az orvosi gondolkodásba.

Már a harmincas években felfigyeltek arra, hogy ha kiveszik a patkány fél veséjét, és sóval tömik, akkor magas vérnyomása lesz. De ezek az állatkínzások még csak a vese fontosságát hangsúlyozták.

Talán George E. Meneely és munkatársai 1953-as „túlsózott” patkány-vizsgálata indította el a sólavinát? Szegény patkányoknál ödéma és magas vérnyomás alakult ki az extrém sok só fogyasztására. Derek Denton és munkatársai 1994-ben 26 szerencsétlen csimpánzt választottak kísérleti alanyul, mondván, hogy a csimpánz 98,6%-ban genetikai rokonunk. Milyen kevés kell ilyen nagy különbséghez! Tizenhárom csimpánzt két éven át egyre nagyobb adag sóval etettek, a végén annyi sót ettek már, mint egy átlagos ember (15 grammot naponta). Ettől alaposan felment a vérnyomásuk. Majd Dentonék szépen visszavették a sóadagjukat, és a vérnyomásuk ismét csökkent. A sómítosz-hívők szemében ez isten-érv. De ha kicsit belegondolunk, ezek a kísérletek csak arról szólnak, hogy a patkány és a csimpánz nem bírják a sót. Minek is bírnák; hiszen amióta a természet megalkotta őket, soha nem kellett sót enniük. Gondolom, hiába a 98,6%-os rokonság, mi meg abba betegednénk bele, ha fán kéne ugrálnunk, és egész nap leveleket kéne ennünk. A patkánystílusú csatornaélet ártalmairól már nem is beszélve.

Friedrich C. Luft és munkatársai egészséges személyeknek nagy adag sót adtak infúzióban, és a kísérleti személyeknek megnőtt a vérnyomása. Remekül egybevágott minden: vannak magas vérnyomású emberek, akik valóban sok sót fogyasztanak, és ezeknél bizonyítható volt, hogy szervezetük visszatartja a sót. E sovány kis tényekből, vesebetegeken nyert, meg patkányokon és csimpánzokon szerzett eredményekből kibontakozott egy világméretű orvostudományi mozgalom, amely azt hirdette, hogy a civilizált világban megfigyelhető magas vérnyomás egyik fő okozója a magas sóbevitel. A hiedelmek gyorsan állításokká alakultak át. A sómítoszt magáévá tette az egészségügyi politika, és évtizedek óta harsogja a média, hogy csökkentsük a sófogyasztást. Százmilliók gyötrődnek a drasztikusan csökkentett napi sóadag miatt, és kormányprogramokat szerveznek arra, hogy a népesség sófogyasztását akár azon az áron is mérsékeljék, hogy az élelmiszercégeket támogatva, sószegény ételek kerüljenek forgalomba. Mindez rengeteg pénzbe kerül.

De vannak, akik másként gondolják. David A. Freeman és Diana B. Petitti 2002-ben a Journal of Epidemiology-ban azt írták, hogy bizonyos kutatók és az orvosi lapok egyszerűen politikai nyomásra favorizálták a sóhipotézist, miközben nemhogy semmi nem igazolja azt, de ráadásul a népegészségügyi programok által javasolt drasztikus sócsökkentés komoly egészségügyi veszélyeket képvisel. Miközben a sócsökkentésből nagy népegészségügyi programot csináltak, óriási propagandával és szinte vallásos megszállottsággal hirdetik, minden ellentmondó tényt és vizsgálatot elhallgatnak és háttérbe szorítanak, arra hivatkozva, hogy ne zavarjuk össze a közvéleményt.

2004-ben az Amerikai Orvosok Szövetségének Lapjában (JAMA) a tudomány meggyalázásaként írták meg, hogy az amerikai Sótermelők Szövetségének Kutatóintézete a szabad információáramlást biztosító törvény alapján megszerezte a Nemzeti Egészség Intézet kutatásának adatait, és újraelemezve kimutatta, hogy a népességszintű sócsökkentés, melyet az intézet javaslatára nemzeti ajánlásként fogadtak el, egyáltalán nem indokolt, mert a sóbevitel csökkentése csak bizonyos betegcsoportoknál javítja a vérnyomást. Persze nem nehéz hangulatot kelteni a sóipar ellen, hiszen naná, hogy növelni és nem csökkenteni akarják a sóeladást. De a világ nem ilyen egyszerű, nem biztos, hogy minden rossz nekünk, ami a tőkésnek jó. A bortermelők is majdnem elájultak az örömtől, amikor vizsgálatok kimutatták, hogy a mérsékelt vörösborfogyasztás egészségesebb, mint a nem fogyasztás. Nagyon jó nekik most, de ettől még nem ők találták ezt ki.

A sómítosz porrá omlik

Bár az emberi nem genetikailag meglehetősen egységes, az adott klímához alkalmazkodott emberfajták között adaptív genetikai mutációk terjedtek el. 2004-ben a Chicagói Egyetem genetikai kutatócsoportja bizonyította, hogy a fokozott sóvisszatartásért felelős gén igen aktív típusa található meg az Egyenlítőhöz közel élő népek körében, majd az Egyenlítőtől távolodva egyre elterjedtebb egy olyan mutáció, amely már „hibás”, vagyis nem szolgálja a sóvisszatartást. Az Egyenlítő vidékén élők körében ez az inaktív gén mindössze 6%-ban fordul elő, Kelet-Ázsiában már az emberek 55%-ában, a japánok körében 77%-os elterjedtséget mutat, és az európai emberek körében az arány 80-95%-os.

Mi történik egy afrikai emberrel, ha őseit kétszáz évvel ezelőtt Amerikába hurcolták rabszolgának? Egyrészt rossz véleménye lesz a fehér emberről, másrészt megőrzi az Afrikában előnyös genetikai tulajdonságát, ami viszont veszélyes számára egy sok sót fogyasztó „fehér” táplálkozási kultúrában.

Egy 1990-ben megjelent afrikai vizsgálat is azt mutatta, hogy a Nairobiba felköltözött vidéki kenyaiaknak a városi táplálkozástól megnő a vérnyomásuk. A sómítosz hívei Amerikában olyan vizsgálatokat végeztek, amelyben feketéket és fehéreket vegyesen vizsgáltak, majd kiátlagolták az eredményeket. A sómítoszt olyan vizsgálatok igazolták, amelyek pár naposak, esetleg néhány hetesek voltak, a vizsgálat elején sokszor jócskán megemelték a sóadagot, majd csökkentették, és eredményül persze hogy átmeneti vérnyomáscsökkenést kaptak. Nem vizsgálták azonban, hogyan alkalmazkodik az ember szervezete egy életen át kultúrájának sófogyasztási szokásaihoz.

1984-ben az amerikai Nemzeti Szív, Tüdő és Vér Intézet nagyszabású vizsgálatot indított: 52 népcsoportnál vizsgálták meg egzaktul a napi sófogyasztást, és nem találtak kapcsolatot a sófogyasztás és a vérnyomás között, pedig volt, ahol igen sok sót fogyasztottak. Az 52 népcsoport gyakorlatilag felölelte az egész világot, kezdve a brazíliai őserdőkben élő indiánokkal és befejezve pekingi lakosokkal. A vizsgálat csapás volt a sómítoszra, de vallásos hiedelmet nem lehet érvekkel megdönteni.

Julian P. Midgley és munkatársai 1996-ban 56 vizsgálat adatait elemezték, és a sófogyasztás drasztikus csökkenésével magas vérnyomásúaknál 3,7 Hgmm-es (higanymilliméteres) szisztolés és 0,9 Hgmm-es diasztolés vérnyomáscsökkenést hoztak ki.

Niels A. Graudal és munkatársai 1998-ban 112 vizsgálat összevont elemzését végezték el. A magas vérnyomású embereknél drasztikus sócsökkentésre a szisztolés vérnyomás átlagban 4, a diasztolés vérnyomás 2 higanymilliméterrel (Hgmm) csökkent. Egészséges személyeknél a szisztolés vérnyomás 1,2 Hgmm-rel csökkent, a diasztolés pedig nem változott. A szerzők következtetése: a sófogyasztás csökkentésének minimális a hatása.

Hugh Tunstall-Pedoe és munkatársai a Skót Szív Vizsgálatban 10 ezer ember egészségi állapotát követték nyomon 7 éven át, és azt a számukra váratlan eredményt kapták, hogy a sófogyasztás mindennemű – így a szív- és érrendszeri eredetű halálozással szemben is –, védőfaktornak bizonyult.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

Ha el akarja olvasni a cikk folytatását, kattintson ide.

Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.