Sámán, táltos, garabonciás

A sámánizmus a lélekhitnek az a változata, amely szerint vannak természetfeletti lények, akik a közönséges halandókat már születésük előtt arra választják ki, hogy emberfeletti képességű személyekké, sámánokká legyenek. Ezek az emberek már eleve sámánnak születnek.

Ez abban nyilvánul meg, hogy a mindennapi emberekhez viszonyítva bizonyos jelekkel, éspedig a normálisnál több csonttal (pl. foggal, fogsorral, hat ujjal) jönnek világra. Tehát nem az lehet sámán, aki akar, mert nem a sámán kap szellemeket, hanem a természetfeletti lények választják ki őt, még megszületése előtt.

A kiválasztott serdülőkorában, a nemi érettség beálltának időszakában váratlanul heveny idegbajba esik, ami hisztérikus rohamokkal, ájulásokkal, látomásokkal és más hasonló jelenségekkel jár együtt. Ezek néha heteken keresztül kínozzák, és ugyanilyen váratlanul – az egyik roham idején vagy álmában – megjelenik az őt kiválasztó szellem, és bejelenti választását.

„táncolj csak
táncolj
csak körbe
tűzbe
égbe
alkonyatba
táncolj csak
táncolj
bele a napba
táncolj csak
táncolj
felfelé
míg táncod
a röpülés”

(Kálmán Eszter:
Révülés)

A sámánképesség elnyeréséhez múlthatatlanul szükséges a hívás. Általános, hogy a felszólított nem akarja elvállalni a hivatást. A kiválasztó szellem azonban ígérgetésekkel csábítja, és ha így sem ér célt, kínozza a kiválasztottat. Ez az ún. „sámánbetegség” hónapokon, esetleg éveken át gyötri, vagyis mindaddig, amíg el nem fogadja a kényszerű hivatást. Sok hagyomány szól arról, hogy a jelölt inkább halálra kínoztatta magát, de nem fogadta el a sámánságot.

Ha a jelölt engedett a kényszernek és sámán lett, akkor huzamos ideig aludt egyfolytában (három, hét, vagy háromszor három napig). A huzamos alvás idején a szellemek a jelöltet feldarabolják, és átszámolják a csontjait, tehát ellenőrzik, valóban rendelkezik-e „felesleges csonttal”. Ha igen, sámánná vált.

Némely népnél (pl. mongolok, mandzsu-tungúzok) még fel is avatják a sámánt: bemutatják a természetfeletti lényeknek: jelképesen felmászik az „égigérő fára”, vagy az azt jelképező hágcsóra.
A jelölt – aki lehet férfi vagy nő – ezzel sámán lett.

Feladatát a természetfeletti lényekkel való tetszés szerinti és közvetlen érintkezés alapján éri el. Vagyis a sámán akkor teremtheti meg azokkal a kapcsolatot, amikor az számára szükséges, és nem kell valami médiumszerű közvetítőt közbeiktatnia.

A természetfeletti lényekkel kétféle módon érintkezhet:

  • vagy azok költöznek belé,
  • vagy a sámán megy a birodalmukba.

Ilyen módon teljesítheti feladatait, vagyis megtudhat térben és időben távoli dolgokat, illetve gyógyíthat.

Szinte színházi dráma

A sámánszertartás szinte színházi dráma. A szertartás helyéül szolgáló sátor a színház; a tűz körüli tér, ahol a szellemnek idézése folyik, a színpad; a sámán énekével láttatja, teremti meg a színfalakat; a színész – a sámán – nemcsak díszletező, hanem táncos, sőt a zenekar is: nemcsak a dob verése szolgáltatja a zenét, hanem a rajta és a sámánköpenyen levő fémfüggők, csengők megfelelő ütemű rázásai is.

A sámánszertartás minden drámánál magával ragadóbb, mert a néző ezt a cselekményt nemcsak látja, hallja, de mélyen hiszi is. A sámán sajátos viseletben végzi a szertartást. Az öltözet rendszerint állatot jelképez: vagy agancsos vagy szárnyas állatot. Ennek megfelelően a fejviseletet agancsok vagy tollak, a lábbelit pedig hasított paták vagy karmok díszítik. Az utóbbi esetben a köpenyujjakról csüngő sűrű szövetszalagok a szárnyakat jelzik. Van olyan nép, ahol a köpenyt emberi testrészek jelképei fedik. Nemcsak a csontokat ábrázolják így, hanem pl. az emlőt, a fejviselet homlokszalagján az arc egyes részeit is.

A sámándob

A sámán talán legfontosabb kelléke utazásán a sámándob. A dob általában a sámán hátasállatát – lovát, rénszarvasát – szimbolizálja. A dobot a szertartás kezdetén fel kell éleszteni, ezért ilyenkor tűzben melegítik. Valószínűleg ennek a szertartásnak az emlékét őrzi a magyar népmesék egyik motívuma, ahol a rossz gebével parazsat kell etetni, hogy paripává váljon.

A dob a sámán révületének fontos eszköze; vannak olyan kultúrák, ahol a sámánnak a legmélyebb transz eléréséhez elég csak a dob hangja. A dob hangjára történő elrévülés jelképesen úgy jelenik meg, mintha a sámán a dob által megjelenített hátason utazna.

Egyébként laboratóriumi kísérletekkel igazolták, hogy a dobolás változásokat idéz elő a központi idegrendszerben. Az ütemes ingerlés hatással van az agy érzékelő és mozgató területének elektromos működésére. Egy dobütésben ugyanis egyszerre nagyon sok hangrezgés van jelen, amelyeket egyidejűleg több idegpálya is átad az agynak. A dobütések frekvenciái ráadásul a théta hullám EEG frekvenciatartományában mozognak (4-7 ciklus másodpercenként), és az ilyen frekvenciatartományba tartozó ingerek a legalkalmasabbak a transz-állapot előidézésére.

A dob szimbolikája nagyon fontos: gyakran ember alakú a fogantyúja, előlapján sokszor jelenik meg az adott kultúra világképe: a többrétegű világ ábrázolásai, életfa, életfolyó, az égitestek; de gyakran a megszemélyesített hátast, például a szarvast ábrázolják rajta.

A magyarság „tudó emberei”

A magyarok kereszténység előtti hite a sámánizmus volt. A magyar nép hiedelemvilágának alakjai közül elsőként a táltost lehet megemlíteni, melyben a honfoglalás kor előtti sámánhit vonásai leginkább megtalálhatóak. A Táltos (régiesen Tátos) bírt a legmagasabb tudással.

Tát szavunk, jelentése nyit, vagyis a Táltos megnyitja lelkét, szellemét, tudatát, és e nem hétköznapi tudatállapotban sokkal tisztábban észleli a kézzel meg nem fogható, nem látható világ erőit, energiáit. A Táltos tehát képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett erőit, minden lény, ember, állat, növény, tárgy által kibocsátott rezgést mint információt érzékelje, és így szerzett többlettudásával választ kapjon olyan kérdésekre, melyek hétköznapi szinten, „józan paraszti ésszel” nem megválaszolhatók. A Táltos birtokolt minden olyan képességet, melyet a továbbiakban felsorolt gyógyítók bírtak és használtak.

A Látó – „Igazlátó” szintén olyan ember volt, aki látott, érzékelt szemmel nem látható, a hétköznapi ember számára nem észlelhető erőket. Kezeléssel, gyógyítással ritkán foglalkozott. Hozzá elsősorban tanácsért fordultak, hogy segítsen megfejteni, megtalálni rejtett dolgokat.

A Rejtező a révülés ősi technikáit alkalmazva lépett kapcsolatba a hétköznapi érzékelésen túli erőkkel. Szintén tanácsért, információért fordultak hozzá, illetve jeles napokon, szertartásokon segített kapcsolatba lépni a nem hétköznapi világgal.

A Tudós – „Tudákos” ember, Javas ember olyan bölcs volt, aki értett a gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohászokkal való gyógyításhoz. Ismerte a csillagok járását és üzenetét, illetve szintén érzékelt olyan erőket, energiákat, melyek a hétköznapi ember számára elérhetetlenek voltak. Jósolt, javasolt, és értett a rontások levételéhez.

A Füves ember gyógynövényekkel gyógyított. Ismerte a régóta gyógyításra használt füveket, fákat, és az azokból készíthető teákat, főzeteket.

A garabonciások befolyásolni tudták az időjárást. Nevük gara = kara = fekete, és bonc = bontó összetételét úgy értelmezhetjük, hogy fekete erőkkel bontó vagy rontó. A régi lovas-nomád időkben „csatabűvölőnek” is nevezték őket, mert az ő feladatuk volt az ellenség erejének gyengítése, elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél rájuk zúdításával. Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló garabonciás diákokról, akik mindenféle varázslatot tudtak csinálni.

A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során kapta tudományát, hanem tanulta, örökölte azt. Elsősorban rontással foglalkozott.

Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás, melyhez megfelelő számú fekete-fehér és rajzos száraz babot használtak szitában, rostában forgatva. A babok (bábok vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták a választ a feltett kérdésekre.

Hajduné Fábián Julianna