Novemberben lesz százéves az apósom – remélem, meg is éri ezt az életkort – bár az orvosok tevékenysége néha nem ebbe az irányba mutat. A legutóbbi időkig meglehetősen jó egészségnek örvendett, egyedül élt, és szinte mindenben önellátó volt. Aztán egy vasárnap reggel telefont kaptam: „Nehezen lélegzem, valami baj van, gyere, és hozzál orvost magaddal.” És ekkor kezdődött ez a történet, amelyet minden furcsaságával és kérdőjelével együtt közreadok, hogy tanulságul, egyben egyfajta látleletként szolgáljon egyik vezető fővárosi kórházunk működéséről.

Vasárnap:
Fél órán belül apósomnál voltam, de megelőzött az ügyelet, egy fiatal, lelkiismeretesnek látszó orvos személyében. Amikor odaértem, a vizsgálat már tartott, helyszíni EKG után a doktor azonnal infúziót kötött be, és hívta a mentőket. Annyit mondott, hogy infarktusra gyanakszik. Meghatott gondos és lelkiismeretes tevékenysége.

A kórházi felvételnél már láttam, hogy más körülmények közé kerültünk, és sajnos hétvége van. Hiába minősült sürgősnek az eset, órákig húzódott a felvétel. Különböző vizsgálatok történtek ugyan (a beteg érdekében), de közben apósomnak végig egy tolószékben kellett üldögélnie a folyóson, várva a jó szerencsét… Jóval ebédidő után, fél kettőkor került ágyba – ebédet nem kapott. A vizsgálatok után annyit közöltek, hogy nem infarktusra, inkább tüdőembóliára gyanakszanak.

Délután az osztályos ügyeletes orvos vette át és vizsgálta tovább, és ő ekkor már úgy nyilatkozott, nem hiszi, hogy akár infarktus, akár tüdőembólia történt volna.

Hétfő:
Újabb vizsgálatok, majd megint más diagnózis: a négy évvel ezelőtti emésztőrendszeri rendellenesség újult ki, a belekben felgyülemlett gázok puffadást okoztak és nyomást gyakoroltak a szívre meg a tüdőre, ez okozta a panaszokat.

Kedd:
Úgy döntöttek, hogy infúzióval felerősítik apósomat. Addigra megszűntek a panaszai, légzése is rendeződött. Az infúziós kúra egy hétig tartott.

Következő hét szerda:
Reggel apósom segítséget kért, mivel nem tudott pisilni. Úgy döntöttek, katétert vezetnek be. Nem sikerült. Nem gond, hívnak egy urológust. Hogy nem volt ilyen szakorvos a kórházban, vagy nem ért oda egyhamar – pedig nem volt hétvége! –, azt nem tudom, mindenesetre este 7-ig (!) kellett várni, mire kerítettek egyet, aki apósom elmondása szerint pillanatok alatt, profi módon bevezette a katétert. De hogy miért kellett erre több órát várni?

Csütörtök:
Az osztályos orvos szeretné kideríteni, mi okozta a vizelési problémát, ultrahangvizsgálatot lát szükségesnek. Erre azonban csak az eseményt követő negyedik napon (!) került sor. Addig bent volt a katéter, közben apósom izomlazító gyógyszert kapott. Lehet, hogy éppen ezért nem siettek a vizsgálattal? Azért közben megkérdeztem minderről egy másik orvost, aki azt mondta, hogy katéterrel együtt is lehetne ultrahangos vizsgálatot végezni.

Hétfő:
Megvolt az ultrahang – katéter nélkül. Az eredmény: kóros elváltozást nem találtak, de további urológiai kivizsgálást tartanak szükségesnek.

Kedd:
Apósomat hazaengedik a kórházból, magunkhoz vesszük, újra együtt a család.
Happy end van? Igen. Túléltük a kórházat, apósomat igyekszünk felerősíteni, és legközelebb csak életveszély esetén gondolunk kórházi kezelésre…

Sziszi szavait lejegyezte:
Kürti Gábor

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről