Jel és jeladás nélkül nincs élet, de a hírvivő néha – telepátia esetén is – ismeretlen. És mi a helyzet a törzsfejlődés alacsony szintjén álló állatokkal? Agyhullámaik megrekedtek az úgynevezett alfa frekvencián, ezért állandó kapcsolatban állnak a környező világgal.

Mégis, mi az a telepatikus kapcsolat? A telepátia görög eredetű szó: „távolba érzést” jelent, más szóval azt, hogy a távolból is érezzük egymást, tudomást szerzünk egymásról. Nem különleges vagy ritka képesség; nem kiváltság.

A telepátia a gondolatok, fogalmak, képek és érzések közvetlen átadása – akár különböző fajok egyedei között is –, amit gyakran a viselkedés hirtelen megváltozása, nagyobb együttműködés és közelség, összhang igazol vissza.

Független a távolságtól. A telepatikus „hullámok” áthatolnak a falakon és mindennemű akadályon. A gondolatátvitel sikere egyedül a ráhangolódáson múlik. Ehhez persze tudnunk kell, kivel állunk szemben, ugyanúgy, ahogyan a megfelelő telefonszám nélkül sem hívhatunk fel senkit, és egy rádióadóhoz is adott hullámhossz tartozik.

Biokommunikációs modellek

Az állati biokommunikációs kapcsolat modelljei lehetnek:

1. állat és élettelen tárgy közötti
• állati tájékozódás
• veszély megérzése (veszélyben a gazdi, katasztrófa „előrejelzés”)
2. állat és állat közötti
3. állat és ember közötti
• egyirányú
• kölcsönös

Biokommunikáció már a legegyszerűbb szervezetek között is létezik: valójában ez a különböző fajoknál a fennmaradás feltétele. Természetesen a jelenséget túlzás volna telepátiának nevezni.

Egyes kórokozók – mint egy jól irányított hadsereg – csak akkor támadják meg a szervezetet, ha mennyiségük elérte az immunrendszer legyőzéséhez szükséges kritikus tömeget. A baktériumok kémiai jelekkel tartják a kapcsolatot, ennek erősségéből következtetnek társaik számára.

Sok baktérium képes védelmi rendszert is felállítani. Olyan – nyálkaszerűnek elképzelhető – anyagot vonnak maguk köré, amely szinte áthatolhatatlan az antibiotikumok számára. Ezek a gyakran emlegetett rezisztens baktériumok. A „nyálka” termelődésének szintén az egymás közötti kommunikáció az előfeltétele.

Lódarazsak mágnesei

Az állatok tájékozódását illetően a rovarvilágban arra is van példa, hogy egyes fajok apró mágneseket használnak a tájékozódás, a hazatalálás megkönnyítésére. Izraelben a tel-avivi egyetem tudósai a lódarazsak tanulmányozása során azt tapasztalták, hogy fészkeik építésekor apró mágneses kristályt ragasztanak fel a lépet alkotó hatszögletű sejtek tetejére. Ez a kristály titánt, vasat és oxigént tartalmaz, és a hossza 0,1 mm.

A lódarazsak fészke vízszintesen elhelyezkedő lépek sorából épül fel, amelyeket függőleges oszlopok támasztanak meg. A kristályok arról is tájékoztatják a darazsakat, hogy a fészkük veszélyes mértékben megdőlt, a gravitációs erő leszakítással fenyegeti. Ezt valószínűleg abból állapítják meg, hogy a földből kiáramló gravitációs sugarak és a mágneskristályok energiakisugárzása mekkora szöget zár be egymással.

Az állatok agyfrekvenciája a törzsfejlődés alacsony szintje következtében megrekedt az úgynevezett alfa frekvencián, ennek következtében állandó kapcsolatban állnak a környező világgal. Ez teszi lehetővé azt is, hogy telepatikus úton – faji és fejlődésbeli korlátok nélkül – elvileg az egysejtűektől kezdve az elefántig bármely állattal kapcsolatba léphetünk. Ennek eszköze az agykontrollból ismert elnevezés szerint a szubjektív kommunikáció, amelynek eredményes alkalmazására számtalan esetet lehetne felsorolni.

Például egy jó humorú agykontrollos egyszer, alfába merülve, az alábbi szöveggel tartott távol magától állítólag egy egész szúnyograjt: „Én is Isten teremtménye vagyok. Összhangban állok a természettel. Létezik nálam jobb eledel is.”. A legtöbbször azonban ennél egyszerűbb mondat is megfelel. A harapós kutyákat alfa agyfrekvencián már ezzel a kis üzenettel is jobb belátásra lehet téríteni: „Én nem bántalak titeket, ha ti sem bántotok engem.”

Az állat és az ember között akkor is fennáll a telepatikus kapcsolat, ha az illető nem képes az agyfrekvenciáját csökkenteni.

Ennek a féloldalas (egyirányú) szubjektív kapcsolatnak legismertebb megnyilvánulása, hogy egyes háziállatok nagy távolságból is rátalálnak gazdájukra.

Bobby és Sugar hazatalált

A Guinness rekordok könyve szerint a csúcsot egy Bobby nevű kutya tartja. Tulajdonosa oregoni otthonától 2000 kilométerre nyitott éttermet. Az otthon hagyott eb nem sokáig tűrte ezt a helyzetet. Egyszer csak útnak eredt a Sziklás-hegység irányába. Befagyott tavakon, folyókon, sok-sok kerülővel 5000 kilométert kutyagolt, míg 6 hónap után végre rálelt a gazdájára. Útvonalát tökéletesen sikerült rekonstruálni, mivel hosszú vándorlása alatt gyakran befogadták.

1952-ben egy Sugar nevű macska állított fel hasonló rekordot. Előző évben gazdái Kaliforniából Oklahomába költöztek. A cicát ott hagyták a szomszédnál, mert félt a motorzúgástól. Elutazásuk után az állat különösen viselkedett, nem találta a helyét, majd váratlanul eltűnt. A több mint 2400 kilométeres távolságot 14 hónap alatt tette meg, de végül épségben megérkezett a számára annyira hiányzó családhoz.

Az állatok alacsony agyfrekvenciájuk következtében nem csak érzékelni tudják a környezetükből kiáramló energiasugárzásokat, vagyis a természet által szolgáltatott információkat, hanem ők maguk is képesek ilyen jellegű jelzések kibocsátására.

A mindennapi kapcsolattartás során az állatok is a szokásos érzékszervek (szem, fül, orr) segítségével kommunikálnak egymással, de vészhelyzetekben áttérnek a telepatikus kapcsolatfelvételre, és ezzel a rendkívül gyors és hatékony módszerrel figyelmeztetik a környezetükben tartózkodókat a várható veszedelemre. Nagyon érdekes, hogy ily módon a vészjeleken kívül információkat is eljuttatnak az azonos fajhoz tartozó társaikhoz. Ennek bizonyítéka, hogy Angliában a kékcinegék egy csoportja megtanulta, hogyan nyissa fel az ajtók elé kitett tejesüvegek fóliakupakját, hogy leihassa a fölét. A módszer igen rövid idő alatt elterjedt az egész nyugati kontinensen, és ez kizárja, hogy a más országokban élő madarak is próba-szerencse útján jutottak volna el erre a felismerésre. Persze sokakban felmerülhet a gyanú, hogy nagy távolságokra repülő madarak eltanulták egymástól ezt a módszert.

Ezt a feltételezést viszont megcáfolja az egyik japán szigeten élő majmok esete. Rájöttek arra, hogy a földből kikapart édesburgonyát célszerű levinni a tengerhez megmosni. Nem sokkal ezután a szomszédos szigeteken élő majomkolóniák szintén nekiálltak leöblíteni a táplálékukat.

A veszély megérzésének képességén belül több kategória is van – attól függően, hogy kire leselkedik veszély.

A freiburgi kacsa

Az állatok képesek megérezni azt, ha gazdájuk bajban van vagy veszély leselkedik rá. Arról biztosan minden gazdinak van már tapasztalata, hogy kedvenc kutyája, macskája még akkor is képes megérezni hazaérkezését, ha azt a legváratlanabb időpontban teszi. Az esetek nagy része nem magyarázható egyszerűen csak azzal, hogy az állatoknak jó a hallásuk.

A legközismertebb eset lord Carnavoné. Ő lépte át először Tutankhamen sírjának küszöbét 1922-ben. A felfedezés után néhány hónappal beteljesedett a fáraó átka, és a lordot utolérte a vég. Halála pillanatában egész Kairó váratlanul teljes sötétségbe borult. A tőle 5000 km-re levő Highclere-ben a kutyája hirtelen felvonyított, majd az ablakon kiugorva halálra zúzta magát.

Az állatok képesek előre jelezni földrengéseket, viharokat, szökőárakat, hajók vagy épületek pusztulását, vulkánkitöréseket, de még bombázásokat is.

A II. világháború idején a világ igen sok pontján figyelték rettegve az állatok viselkedésében bekövetkezett hirtelen változásokat mint a bombázások előjeleit. Ha az állatok hátán felállt a szőr, és igyekeztek minél jobban elbújni, akkor a lakosok is elindultak az óvóhelyek felé.

Dr. Hans Bender, a freiburgi egyetem parapszichológiai tanszékének vezetője figyelte meg a helyi parkban egy kacsa viselkedését, mellyel a szövetségesek legsúlyosabb bombázását jelezte előre. Figyelmeztetését 15 percenként megismételte, így a lakosok ezrei még idejében az óvóhelyekre érhettek. A háború után Freiburg újjáépült, a kacsa pedig emlékművet kapott.

Megfigyelték, hogy a lerombolásra ítélt házakat a robbanószerkezetek begyújtása előtt néhány órával elhagyják az egerek, patkányok, csótányok. Egy 1940-ben megfigyelt eset alkalmával, egy lakott bérházból rendszeresen elvonult az összes egér – utána napokon belül meghalt valaki az épületben –, aztán visszatértek. Végleg távoztak, amikor az épületet lerombolásra ítélték.

Korunk embere azonban már nem hisz az állatoknak sem. Ennek tudható be, hogy 2004 karácsonyán a délkelet-ázsiai szökőárban esett a cunami áldozatául, több mint 150 ezer ember pusztult el. Állat viszont egy sem.

A turistaparadicsomként szolgáló szigeteken az állatok már jóval a szökőár megérkezése előtt pánikszerűen elmenekültek a tengerpartról, és felmentek a dombokra, magaslatokra.

Magától értetődő annak a megértése, tudása, hogy mit gondol és érez szóban forgó lakótársunk a Földön; ez a tapasztalat oly közvetlen, hogy közben szinte átlényegülünk a másikká. Az ilyen információcserék annak a felismerésén alapulnak, hogy minden élőlény értelmes, ezért meg is tudják érteni egymást, s képesek kapcsolatba lépni egymással.

Más a kapcsolat a háziállatainkkal, amikor egyenrangú lelki társainknak tekintjük őket, akiknek más életforma adatott Földünkön. Engedjük, hogy élvezzék az életüket, és kifejezésre juttassák méltóságukat, miközben kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolat alakul ki közöttük és közöttünk.

„Nem az a kérdés, hogy képesek-e gondolkodni vagy képesek-e beszélni, hanem hogy képesek-e szenvedni.” (Jeremy Bentham filozófus)

Hajduné Fábián Julianna

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről