Szerelembe esünk. Megmagyarázhatatlan vonzódás kerít hatalmába, s ezt az érzést egyetlen személy váltja ki belőlünk. Úgy érezzük, Isten is egymásnak teremtett bennünket. Ő a párunk, lelki társunk, mindenünk. Csodálatos hetek, hónapok, esetleg évek következnek, majd…

… a kapcsolat elkerülhetetlenül robog a szakadék felé. Sokunknak kellett szembesülnie azzal, hogy párkapcsolata válságba jutott. Keserű kudarcként leltározzuk az eredményt: kíméletlenül megbuktunk. Sorban törnek fel lelkünk mélyéből a kérdések: Mi történt? Miért változott meg? Miként idézhetném elő a rég elfeledett romantikus állapotot?

Valami igazán fontosról talán mindannyian elfeledkezünk: a párkapcsolat két folyamatos változásban levő, független személyiség szövetsége, akik egymás segítségével izgalmas szellemi, lelki utazásra indulnak önmaguk megismerésére. A meghitt, életre szóló egység megteremtése leginkább azon múlik, hogy hajlandók vagyunk-e megismerni önmagunk rejtett oldalait a kedvesünk által tartott tükrön keresztül.

Miért vonzódunk a másikhoz?

Számos tudós próbálta megfejteni e titkot. Egyes nézetek szerint az úgynevezett „bio-logika” alapján keressük partnerünket, azaz olyan valakit választunk, aki gondoskodni fog a faj fennmaradásáról.

Egy másik elmélet amellett teszi le voksát, hogy potenciális választottunk többé-kevésbé egyenrangú velünk. Ez már túlmutat az egyszerű biológiai modellen, hiszen az egész személy a figyelem fókuszába kerül: mennyire elbűvölő, intelligens az illető.

Elgondolkodtató elképzelés a harmadik, mely szerint jövendőbelinkre akkor esik a választásunk, ha növeli az önbecsülésünket. Partnerünk megerősíti az önmagunkról kialakított képet, melyet mások felé sugárzunk. Kedvesünk egy szövevényes, kusza szerepjáték figurája lesz, melynek labirintusában magunk sem találjunk önmagunkat.

Egy további álláspont tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű helyzetet. Kiábrándító az elnevezése is: a szerelem kémiája. Pszichofarmakológusok kutatásai azt bizonyítják, hogy a szerelmi varázslatot hormonok és vegyi anyagok idézik elő, melyek kapcsolataink vonzódási szakaszában működnek: agyunk a test számos ingerületközvetítő anyaga közül kettőt, a dopamint és a noradrenalint szabadítja fel, melyek jóvoltából kifinomodnak érzékeink, rózsaszínben látjuk a világot s több lesz az energiánk. E csapásirányon továbbhaladva: a szerelmesek által átélt misztikus egység érzetét állítólag a szerotonin nevű idegi ingerületközvetítő anyag fokozott termelése okozza.

A tudatalatti fogságában: kísért a gyermekkor

A tudatalatti szemléltetésére az egyik legelterjedtebb Paul McLean neurológus modellje, amely az „ősagy” működési mechanizmusára hivatkozik. Az „ősagy” kifejezést az agytörzs (szaporodás, önfenntartás, életfunkciók szabályozása), valamint az erőteljes érzelmek kiváltásáért felelős limbikus rendszer együtteseként értelmezi. Fő működési köre: az önfenntartás és a biztonság. A külvilágról az információt az evolúció során legkésőbb kialakult agykérgen keresztül kapja, melyet „énünknek” tartunk, hiszen mindennapi környezetünkkel elménk eme fele tart kapcsolatot: tudatos, éber, fürkésző. Az „ősagyban” a múlt és a jelen egymás mellett él, a lineáris időérzék nem létezik.

Kutatások és klinikai megfigyelések szerint olyan párt keresünk, aki a bennünket felnevelő emberek uralkodó személyiségjegyeivel rendelkezik. Az örökös jelen csapdájába esett „ősagy” gyermekkorunk környezetét igyekszik újrateremteni, hogy régi gyermekkori sérüléseink begyógyuljanak. Valamennyi raktározott személyiségjegy előtolakszik az ősagyból, összetévesztve kedvesünket szüleinkkel, abban az esetben, ha a személyiségjegyek egyezőek. Megdöbbentőek a kutatások eredményei: leginkább a negatív személyiségjegyek fedik egymást.

Mit mond a párterapeuta?

Geist Klára párterapeutát kérdeztem, hogy az imént vázolt elméletek miként állják meg helyüket a gyakorlatban, az ő praxisában. Az előbb vázolt helyzet, mutatott rá a szakember, az úgynevezett éretlen párválasztás, melyet kompenzatorikus párválasztási módnak hívnak. Az adott egyén személyiségfejlődésbeli lemaradását a párkapcsolatban kísérli meg kompenzálni, s evégett tudattalanul választódik ki a társszemély. A terapeuta véleménye szerint ezek a kapcsolatok patológiásak, konfliktusosak, hiszen az egyik fél dominánssá válik: anyáskodóvá-apáskodóvá; az alárendelt fél pedig követelődző, sértett gyermekké. A partnerek követik a szülői házból hozott modellt, s ennek megfelelően alkalmazzák a „tanult” szerepeket.

Ugyanakkor a párterápiák során nem derül ki, hogy a Jung-féle modell mennyire érvényesül, mert a terápiás szemlélet kevésbé analitikus szemléletű, inkább domináns a rendszerszemlélet, s a kapcsolatra összpontosít. Elmondható, hogy a párterápia nagyon pragmatikus, így kevéssé a tünet eredetét tekinti kiindulópontnak, sokkal inkább a megoldásra összpontosít. Egy nő esetében, „apás párválasztásnál” a terápia tudatosítani igyekszik a félben, hogy különbséget tudjon tenni az apjával, illetve a párjával való kapcsolata között. A terápia célja, hogy az érintett fél felnőtt viselkedésmódot tudjon képviselni a kapcsolatában. Geist Klára hangsúlyozta, hogy a pár mindkét tagjának együttműködése szükséges a terápia sikerességéhez. Kérdésemre, hogy mely korosztály keresi fel problémáival, elmondta, hogy a hozzá forduló párok életkora 25 és 55 év között mozog.

Nem ismerünk rá

A gyermekkor kísértése mellett az önismeret hiánya, egyes negatív jellemvonásaink megtagadása, elfojtása romboló hatású párkapcsolati életünkre. Számos esetben a saját negatív jellemvonásunktól való megszabadulás annak a partnerünkre való kivetítését jelenti. Egy csapásra a hatalmi harc kellős közepébe csöppenünk: felszakítjuk egymásban a gyermekkori sebeket, kivetítjük saját negatív tulajdonságainkat, felkavarjuk egymásban az elfojtott érzéseket, és felszínre hozzuk az elfojtott viselkedésformákat.

E tudat alatti kölcsönhatások eredményeképp nem ismerünk partnerünkre. Mi történt? Miért változott meg? Összezavarodunk, dühösek, szorongók leszünk, s azt érezzük: nem szeretnek minket kellőképpen. Kétségbeesésünkben negatív taktikákhoz, a „szeretet fegyvereihez” folyamodunk, mint amilyen az érzelmi elhidegülés, a gyöngédség megvonása, a kritikusság. Bántunk, bántjuk a másikat. A segélykérés e primitív módszere hasonlatos ahhoz, ahogy apró gyermekként kikényszerítettük, hogy környezetünk reagáljon a szükségleteinkre. Eszközünk a lehető legkellemetlenebb formában öltött testet. E viselkedési képlet gyermekkorban jobbára bevált, felnőttként azonban ez az út nem járható. Partnerünk nem a szülőnk, a nevelőnk, hanem a Társunk.

A hatalmi harc fázisaiként először a döbbenettel találkozunk: valami nagy baj van, nem működnek a dolgok. A döbbenetet felváltja önmagunk hitegetése, a felmentés, tagadás időszaka. Igyekszünk nem tudomást venni róla, s minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy párunk negatív tulajdonságait jobb színben láthassuk. Előbb-utóbb bekövetkezik a teljes kudarc, és annak az érzése, hogy elárultak minket. Nem megy. Alkudozunk. Itt-ott lecsippentünk magunkból, elvárva ugyanezt a partnerünktől is.

Az alkudozás időszaka személyiségektől és partnerektől függően változó időtartamú. A megoldatlan élethelyzet a kétségbeesés felé sodorja a feleket. Válaszút elé kerülnek: külön folytatják, vagy együtt maradnak, és többnyire „párhuzamos kapcsolatot” létesítenek egy harmadik féllel. De a szakadék szélén is van megoldás: a tudatosság.

A tudatos boldogság

Annak felismerése, hogy szerelmi kapcsolatunk egyik rejtett célja a gyermekkori sebek begyógyulása, közelebb visz ahhoz, hogy a kapcsolat problémát okozó vonatkozásait más színben lássuk, s ezáltal jobban irányíthassuk, navigáljuk érzelmi reakcióinkat. A tudatalatti párválasztás során partnerünk személyiségi jegyeit összeolvasztottuk fő gondviselőnkével, negatív jellemvonásainkat kivetítettük rá – teljes káoszt teremtve önmagunkban, nem kívánt álarcot biggyesztve kedvesünkre.

A tudatosság göröngyös útját járva azonban lassan leomlanak a tévhit és az illúziók falai, és kibontakozik társunk valós személyisége: mi az, amit adhat; s mi az, amire szüksége lehet. Fontos elsajátítanunk azt a képességet, hogy igényeinket, vágyainkat megosszuk partnerünkkel, ne várjuk el tőle a gondolatolvasás szerénynek cseppet sem mondható képességét. Más gondolni, és más kimondani valamit.

Az igények kielégítésének terepén járva sokszor elfelejtjük, hogy nem csak nekünk vannak szükségleteink, amelyekre akkor és ott és nem máskor azonnali hatállyal reagálnia kell a másik félnek. Neki is lehetnek ilyen szükségletei, sőt. Számára az éppolyan fontos, mint nekünk a sajátunk.

Nehéz navigálni. Nem vagyunk egyformák, ám hajlamosak lehetünk néha túl indulatosan reagálni, gondolkodás nélkül. Valóban, néha szusszanni kell, végiggondolni, hogy vajon igazunk lehet-e, mielőtt csatajelenetbe illő helyzet alakul ki szerelmi életünk szentélyében. Ha végigpergetjük a kedvesünkről kialakított képek sorát, hogy mi volt imponáló benne, miért is tudtunk rá felnézni, talán akad olyan képessége, tulajdonsága, ami belőlünk hiányzott. A kapcsolat így egyfajta teljességet adományozott nekünk.

A tudatosság felé haladva megtanuljuk, miként is fejlesszük ki önmagunkban a rejtett tulajdonságokat, miként is elégítsük ki alapvető igényeinket, vágyainkat anélkül, hogy mindezért párunkat ostoroznánk, s tőle várjuk el, hogy a megelégedettség érzését ajándékozza nekünk. Mindannyian szerepet játszunk, kialakult már: ki és mit képvisel a kapcsolatban. Viselkedésmintáink rögzültek. Bebizonyosodott, mi az, ami nem működik. Változtatni kell. Félünk tőle. Ismerős: járt utat járatlanért… Mégis van, amikor kell, mert szükség van rá.

Már eljutottunk a mélypontig. Nem bírjuk egymás társaságát elviselni, kenyértörésen a sor. Ki erre – ki arra. Mi van, ha még maradunk egy cseppet ebben a kapcsolatban? Ha adunk egymásnak/önmagunknak pár hónapot, s aztán mindenki a maga útján? Ez a lehetőség félelemmel tölt el; már mennénk, nincs miért maradni. Úgy érezhetjük, ez a megoldás csapda, s már nem szabadulhatunk. Hihetetlenül hangozhat: lehet, hogy utána már nem is akarunk szabadulni. Talán emlékszünk még rá, volt egy elképzelésünk: milyen is lesz a kapcsolat, milyen kapcsolatra vágyunk? Mit szeretnénk? Kész a lista. Képzeletbeli felsorolásban szerepel: közös élmények, amint mindketten szeretünk, közös érdeklődési kör, tehát a közös örömforrás. Mára azonban örömforrásként, kibúvóként marad a hazahozott munka, a meggyarapodott elfoglaltságok, a külön utak, a tévénézés. Emlékezzünk csak: mit volt jó együtt átélni?

Dühösek vagyunk és félünk. Dühösek, mert csalódnunk kellett kapcsolatunkban. Félünk, ha közelednénk kedvesünkhöz, már nem érezzük ugyanazt, vagy elutasít bennünket. Általános jelenség: amikor békülne az egyik fél, a másik akkor érzi helyénvalónak a durcáskodást, s aztán fordul a kerék. Körforgás, újabb menekülő útvonal. A realitástól messze áll ugyan, de talán még soha nem jutott eszünkbe: ha egy szempillantás alatt lakatlan szigetre kerülnénk a párunkkal, csak mi ketten, olyan helyre, ahonnan nem lehet elmenekülni, anyós, gyermek, anyagi helyzet képében villámhárítót elővadászni a múltból, jelenből – mi történne? Kénytelenek lennék végiggondolni, mi a baj. Valójában és kíméletlenül őszintének kellene lenni, legelőször önmagunkhoz.

A család/párterápiákon túlmenően számos okos könyv segíthet abban, hogy érdemes és értékes kapcsolatunkat megóvjuk/megmentsük, vagy életünk során okosabban kezeljük az aktuális párunk és köztünk felmerülő problémákat. Kívánom: úgy legyen.

Petre Anett

További információk:
www.parterapia.hu

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről