Terápiás tapasztalataim alapján úgy tűnik: a lelki nehézségek hátterében elsősorban az önismeret hiányosságai állnak. Hogy a sorsunkat felnőttként nehéznek vagy könnyűnek, a környezetünket elviselhetetlennek vagy elfogadhatónak látjuk, rajtunk múlik, nem a többieken.

Abban azonban meghatározó szerepe van a többieknek, a külvilágnak, hogy híján vagyunk az önismeretnek.

Megfelelni a látszatnak

A külvilág ugyanis rengeteg egymásnak ellentmondó normalitásról próbál minket meggyőzni. Ha mindegyiknek meg akarunk felelni attól való félelmünkben, hogy ellenkező esetben nem leszünk normálisak, akkor garantáltan megőrülünk. Szinte képtelenség kiválasztani a kínálatból a hozzánk legközelebb állót, hiszen mit tekintsünk fő szempontnak? A szépséget? Melyiket: a véznát, a természeteset, a sztárosat, a hétköznapit, a különlegeset? Vagy legyen szempont az egészség? Hogyan: vitaminnal, hússal, a nélkül, sporttal, pihenéssel, gyógyszerrel, gyógyteával, önkorlátozással vagy élvezve az életet? Esetleg legyen szempont a jóság, a tisztesség, a becsület? Vagy netán a műveltség, a tanultság, a diploma? A tökéletesség? De mi az? Nincs válasz. A legegyszerűbb tehát: „Normális vagyok, ha annak látszom.”

A látszatnak a legkönnyebb megfelelni, nem kell hozzá más, mint minden olyan érzésünket, problémánkat, amire az abnormitás árnyéka vetül, el kell titkolnunk. Ezt a titkolást tanuljuk az óvodától az egyetemig, ezt tanítják a szüleink. („Fiam, te nem vagy normális, hogy csinálhatsz ilyet?” – ha tehát normálisnak akarok anyám előtt látszani, nem csinálok „olyat”, legalábbis nem anyám előtt.) Ezt a (egyébként szükséges) technikát olyan rutinná fejlesztjük az életünk során, hogy egy idő után azt hisszük a technikáról, hogy az a személyiségünk, és más semmi.

Elhisszük, hogy ha nem mutatjuk a szorongásunkat, a félelmeinket, a dühünket, a szokatlan vágyainkat, akkor nincsenek. Csakhogy ettől azok még vannak, sőt egyre erősebbek, és jönnek elő kerülő úton: pánik, allergia, vérnyomás, depresszió és egyéb tünetek formájában. Ezt az össznépi jelenséget felismerve, az „üzletemberek” gyorsan nevesítették a problémákat, és találtak rá megvásárolható gyógymódokat. Ma már tehát normális az is, aki beteg, de szed rá valamit. Ma már csak az abnormális, aki pszichológushoz megy. Aki soha nem beteg, az hazudik, vagy beteg, csak még nem tudja, sürgősen menjen el orvoshoz, majd ott megtudja. A lényeg, hogy rettegjünk az abnormitástól, és meg ne tudjuk, mi az, mert még megtanuljuk önállóan kezelni, és akkor miből élnek majd a gyengéinkre építő üzletemberek…

Az önmagunkról alkotott kép és a valódi önismeret

Pedig ahhoz, hogy normálisnak (kiegyensúlyozottnak, elégedettnek) érezhessük magunkat, nem kell venni semmit, csupán mély önismeret szükséges, beleértve működési stratégiáink és a tudattalanunk alapos ismeretét.

Nem kétséges, hogy a megvezetett önismeret helyreállítása nehéz és hosszadalmas munka, kinek van arra ideje, pénze? Legjobb esetben elmegyünk egy kineziológushoz, aki azt ígéri: néhány alkalom és helyreáll az egyensúly. Azt meg sem merjük neki mondani, hogy sohasem volt. Ha mégis, akkor még néhány alkalom a múlt oldására, a lényeg, hogy ne kelljen szenvedni. Pedig a nélkül nincs haladás.

A legtöbb ember azt hiszi, jól ismeri magát. Az önismeret azonban nem egyezik a magunkról alkotott képpel. Leegyszerűsítve: az utóbbi a látszat, az előbbibe beletartozik a múltunk, jelenünk és jövőnk közti összefüggések ismerete, az, hogy miképp és miért alakult úgy az életünk, ahogy. Tudjuk, mire van lehetőségünk természetünkből és a valóságból adódóan, és nem merül fel bennünk, hogy személyes bajainknak a környezetünk az oka.

Tény, hogy a megkésett önismerethez vezető út szenvedéssel van kikövezve, amennyiben a sorozatos csalódás és lemondás szenvedéssel jár. Tény, hogy rossz rájönni: nem vagyok a világ közepe, és nem is leszek soha, erről a vágyról le kell mondanom örökre. És ez még nem minden: tökéletes sem vagyok, de még csak szép, okos, nagyszerű, tehetséges, különleges, ragyogó elméjű sem. S ha még az is kiderül, hogy urambocsá, akad bennem irigység, agresszió, rosszindulat, kegyetlenség, gyávaság, kisstílűség, rámenősség, lustaság, figyelmetlenség, képmutatás, önzés, számítás, bosszúvágy – ne is folytassam –, ez egyszerűen elfogadhatatlan, ezt nem lehet kibírni! Eddig mindez a szomszédomra, főnökömre, anyósomra, osztálytársamra és a politikusokra volt igaz, de rám?!
Pedig hát…

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről