Szendi Gábor a görög mítoszokat szereti, de az orvostudományiakat nem. Néhány hónapja megjelent, nagy vihart kavart, Depresszióipar című könyvében, illetve az itt olvasható írásában két olyan tévhitet szed ízekre, melyek nap mint nap milliók egészségét veszélyeztetik. Miközben orvosok százezrei többnyire jóhiszeműen felírják, hatalmas tömegek pedig egészségük védelmében bizakodva szedik a koleszterinszint-csökkentő gyógyszereket, valójában az a helyzet, hogy a szerző szerint a koleszterinbiznisz az orránál fogva vezeti a világot. Hogy miképp jutottunk el idáig, az kiderül az eredetileg Koleszterinmítosz címmel a Paradicsom magazinban megjelent cikkéből.

Vagy harminc éve, hogy életünket minden szinten átszövi a koleszterintől való rettegés, az egészségtudatos ember megváltoztatta táplálkozási szokásait, vagy legalábbis bűntudattal fogyaszt zsíros ételeket. Felhagytunk a vaj és a tojás fogyasztásával, az élelmiszeripar naponta jön ki újabb és újabb csökkentett koleszterintartalmú ételekkel. Fölözött tejet iszunk, csökkentett zsírtartalmú tejfölt eszünk, olajban sütünk, és úgy tekintünk a szalonnázó emberre, mint egy őrültre, aki a szakadék fölötti pallón sétálgatva nem fogja fel a veszélyt. Mindennapi rutin a koleszterinszint orvosi ellenőrzése, és amint a hivatalosan kiadott irányelvektől csak egy tizeddel is eltér vérünk koleszterinszintje, máris drága koleszterinszint-csökkentőket írnak fel, részletes táplálkozási tanácsokat rágva a fülünkbe.

Elhittük, hogy a koleszterin halálos veszély, gyökeresen átalakult gondolkodásunk, táplálkozásunk. A világ kormányai milliárdokat költöttek a szív- és érrendszeri halálozás elleni küzdelemre, százmilliós kampányok, milliárdos költségvetésű intézmények, százmilliókba kerülő kutatások, milliárdos gyógyszerszámlák terhelik a közpénzeket, miközben a koleszterinhipotézis a világ egyik legnagyobb orvostudományi blöffjének tűnik.

Nehéz megérteni, hogy egy tudományosan teljesen megalapozatlan, téves állításból hogyan vált milliárdnyi ember életét és gondolkodását alapvetően meghatározó és átható egészségügyi program. Felbecsülni is nehéz a károkat, amiket a koleszterinmítosz gerjesztett és fog még gerjeszteni, mire a tudományos közvélemény, majd a politika végre ráeszmél, hogy zsákutcában van. Lehetetlen felmérni, hány ember halálát okozták a teljesen feleslegesen adott koleszterinszint-csökkentő gyógyszerek, az elmaradt kutatásokból születhető, valóban hasznos kutatási eredményekről nem is beszélve.

Még elkeserítőbb tudni, hogy mily reménytelen egy uralkodó mítoszt kikezdeni, mikor milliárdos gazdasági érdekek fűződnek a fenntartásához. A koleszterinmítosz képviselői gyakorlatilag azonosak a ma hatalmon lévő egészségügyi kormányzatokkal, egészségvédő intézményekkel, kevés kivételtől eltekintve a ma aktív orvosi gárdával, mögött pedig ott áll a milliárdokat bezsebelő gyógyszeripar. A gyógyszeripar, amely profitot akar bármi áron, és hosszú, ragacsos keze mindenhova elér. Kontrollálja az orvostudományi kutatásokat, a publikációkat, a politikát, az orvosok számára kötelezően alkalmazandó kezelési irányelvek születését, a médiát, de ott van a rendelőkben is, és nyíltan vagy burkoltan ösztönzi az orvost a gyógyszerek felírására.

Mindezt hallva, a józan ember nem akar hinni a fülének. Azt gondolja, az nem lehet, hogy az egész világ összeesküdött az igazsággal szemben. De lehet, és ami lehet, az meg is történik. Éppen a józan észre és az átlagemberi becsületességre apellál minden manipuláció. Ami erkölcsileg már elképzelhetetlen, ami a józan ésszel már felfoghatatlan, ott kezdődik az igazán nagy blöffök világa.

De ne gondolja ám senki, hogy az alább idézett kutatások titkos forrásokból származnak. Neves orvostudományi lapokban jelentek meg, de az orvostudomány ma már régen manipulált tudomány, szelektív idézés, torzított statisztikák, letagadott adatok jellemzik. De erről majd máskor. Most elégedjünk meg azzal, hogy rácsodálkozunk: miért nem hallani soha az itt idézett eredményekről?

A táplálkozás–szív hipotézis

Kicsit „bénán” hangzik ez a „diet-heart hypothesis” tükörfordítás, de talán a lírán nevelkedett olvasóim is lenyelik a szöveghűség kedvéért. A hipotézis – pláne harmincévnyi agymosás után – nagyon kézenfekvőnek tűnő állításokat fogalmaz meg: a vér koleszterinszintjét a táplálkozás koleszterinszintje határozza meg. A magas koleszterinszint érelmeszesedést okoz, mert a zsír kirakódik az erek falára, azok ettől elszűkülnek, majd a beszűkült erekben elég egy kis vérrög vagy zsírgombóc, és máris kész a szívbetegség, az infarktus, a stroke (agyvérzés vagy agyérelzáródás), a trombózis, a tüdőembólia és egyéb rémségek. A koleszterinhipotézis logikus következménye étrendünk gyökeres átalakítása és a koleszterinszint gyógyszeres csökkentése.

Táplálkozás és koleszterinszint

Kezdjük rögtön a serpenyőnél és a tányérunknál. Dr. Uffe Ravnskov 2002-es összefoglalójában rámutatott, hogy – az elérhető 13 követéses vizsgálat 190 000 személyétől vett adatok alapján – a koleszterinfogyasztás mértéke semmiféle összefüggést nem mutatott a szív- és érrendszeri betegségek kockázatával. Pedig a vizsgálatok közt a minimális követési idő 4 év volt, de hét vizsgálatban a követés 10-16 év közötti időszakot ölelt fel. Ha lenne hatása a koleszterinfogyasztásnak a szívbetegségek kialakulására, ennyi idő alatt ennyi emberen ki kellett volna derülnie. Dr. Ravnskov idéz még kilenc vizsgálatot, melyekben az úgynevezett egyszeresen telítetlen zsírok védőhatását próbálták igazolni, de mindegyik vizsgálat kudarccal végződött, mi több, két vizsgálatban az derült ki, hogy a szívbetegek ettek több „védőzsírt”.

Katja L. Esrey és munkatársai 1996-ban közölték a Lipid Kutatási Klinikák követéses vizsgálatának elemzését, melyben 4546 férfitől és nőtől gyűjtöttek adatokat 12 éven át. A táplálékkal bevitt koleszterin és a szívbetegségek közt semmiféle kapcsolatot nem találtak.

Alberto Ascherio és munkatársai. 43 757 férfit követtek, akik 1986-ban 40-75 év között voltak. A kb. 8-10 éves követés során nem találtak kapcsolatot a bevitt koleszterin és a szívbetegség vagy halálos szívinfarktus között.

Frank B. Hu és munkatársai 14 éven át követtek 80 082 nőt, akik 1980-ban 34-59 év közöttiek voltak. Grandiózus vizsgálatuk eredménye: az elfogyasztott koleszterin és a szív- és kardiovaszkuláris megbetegedések közt nincs kapcsolat.

Akik pedig netán a stroke-tól félnek inkább, azoknak idézem Ka He és munkatársai vizsgálatát, amelyben 43 732, 40 és 75 év között férfit követtek 14 éven át, és nem találtak semmiféle kapcsolatot az elfogyasztott koleszterin és a stroke kockázata között. Félni persze továbbra is lehet, de ezután muszáj lesz erre valami más okot találni.

Donald J. McNamara 2000-es nagy elemzésében rámutat: az első hiedelmek úgy keletkeztek, hogy 1913-ban két kutató nyulakat etetett koleszterinnel, és a nyuszikban érelmeszesedés alakult ki. Épeszű nyúl azonban soha nem eszik koleszterint, csak ha a laborban beletömik, mivel szervezete nem igényli, és nem is tud vele mit kezdeni. Ha akkor a két kutató netán kutyákkal vagy patkányokkal kezdi, ma talán nem itt tartanánk. A kutyák és patkányok ugyanis annyi koleszterint ehetnek, amennyit akarnak, mégsem változik vérük koleszterinszintje. Mint McNamara írja, egy harminc éve igazolatlan hipotézis a köztudatban bizonyossággá vált, és megszámlálhatatlan szervezet és a közegészségügyi politika szajkózza 30 éve, hogy csökkenteni kell a táplálkozással bevitt koleszterin szintjét: ez azonban teljesen indokolatlan, sőt mint majd látjuk, veszélyes korlátozás.

Az egyik nagy érv szokott lenni az úgynevezett „Hét ország vizsgálat”, melyben 5, 10, majd 25 éven át követték a koleszterinfogyasztást és a szívbetegség kialakulásának kockázatát, és kapcsolatot véltek találni a közöttük. A vizsgálat statisztikai módszere azonban olyan primitív volt, hogy amikor mások összetettebb elemzést végeztek az adatokon, az összefüggés köddé vált. Ráadásul a szerzők 16 másik ország adatait kihagyták, mert azok nem igazolták azt, amire a vizsgálatot megrendelték. Megint más kutatók belekukkantottak a hét ország adataiba és döbbenten tapasztalták, hogy az egész vizsgálat egyfajta csalás. Országonként azonos diéta mellett például Olaszországban, Crevalcoréban kétszer akkora volt a szívhalálozás, mint Montegiorgióban. A finnországi Kareliában pedig ötször gyakoribb volt a szívhalálozás, mint Nyugat-Finnországban. Korfun 6-7-szer magasabb volt, mint Krétán. A vizsgálat görcsösen igazolni akart egy hipotézist, miközben annak cáfolatát adta. Ha ugyanis ugyanazon táplálkozás mellett ekkora különbségek adódhatnak egy országon belül, teljesen nyilvánvaló, hogy nem a koleszterinbevitel, hanem az életstílus lehet felelős a szívhalálozásért. Ezt rengeteg vizsgálat bizonyítja. Dr. Ravnskov 1998-as tanulmányában idéz is néhányat.

Életstílus, koleszterin és szívbetegség

1967-ben egymillió-százötvenezer indiai vasúti munkást vizsgáltak meg. A dél-indiai munkások körében hétszer gyakoribb volt a szívhalál, mint Punjab tartományban. A dél-indiai munkások körében átlagosan 44 éves korban következett be a szívhalál, míg a punjabiak közt 52 év volt az infarktusban meghaltak átlagéletkora. A különbséget nem magyarázta a dohányzás, a fizikai aktivitásbeli különbség és egyéb rizikófaktorok. A punjabi munkások viszont 19-szer több állati eredetű zsírt fogyasztottak, ami egyszerűen nevetségessé teszi a koleszterinhipotézist.

Angliában élő indiai bevándorlók közt másfélszeres a szívhalál kockázata, miközben 20%-kal kevesebb koleszterint fogyasztanak. A Szingapúrban élő indiaiak 8%-kal kevesebb koleszterint fogyasztanak, mint az ott élő kínaiak, miközben az indiaiak közt négyszer gyakoribb a szívhalál.

Kedvenc példa szokott lenni a japán és amerikai táplálkozás közti különbség hatása a szívhalálozásra. Az amerikaiak ugyanis lényegesen több zsírt fogyasztanak. Honolului és San Franciscó-i bevándorolt japánokat hasonlítottak össze amerikaiakkal és Japánban élő japánokkal. A San Franciscó-i adatok látszólag igazolták a feltevést, az itt élő japánok gyakrabban haltak meg szívbetegségben, mint a Japánban élő emberek. A honolului adatok azonban cáfolóak, mert – bár itt négyszer több zsírt fogyasztanak a japánok – szívhalálozási arányuk nem különbözik a Japánban tapasztalt aránytól.

A magyarázatot egy másik elemzés adta meg igazán: azok, akik az amerikai életstílusban nevelkedtek fel, de a japán tradíciók szerint táplálkoztak, kétszer gyakrabban haltak szívhalált, mint azok, akik amerikai módon táplálkoztak, de japán tradíciók szerint éltek. Afrikai törzseket is vizsgáltak, melyek némelyikénél a hús és a zsíros tej fogyasztása folytán sokkal nagyobb a zsírbevitel, mint a civilizált világban, mégis sokkal alacsonyabb a koleszterinszintjük. Jól hangzó kifogás volna, hogy „biztos hozzászoktak évmilliók során a zsíros ételekhez”. Csakhogy amikor a vidéken élő, illetve Nairobiba beköltöző maszájokat hasonlították össze, kiderült, hogy a városlakó maszájok, dacára annak, hogy kevesebb zsírt fogyasztottak, mégis 25%-kal magasabb koleszterinszintet mutattak. Magyarán, nem az számít, mit eszel, hanem az, hogyan élsz! Miért megy el emellett az orvostudomány? Mert túl sok ember kötelezte már el magát egy tévedés mellett, túl sok pénzt költve egy téves hipotézis igazolására, és ma már nem az a kérdés, mi az igazság, hanem az, hogyan lehet továbbra is aládúcolni egy roskadozó elméletet és eladni minél több embernek a koleszterinszint-csökkentőket. A hatalom és az üzlet oly szorosan összenőtt egy tévedéssel, mint két, fejénél összenőtt sziámi iker.

A koleszterin paradoxonok

Az egyik különös dolog, hogy Angliában 1910 óta lényegében nem változik a zsírfogyasztás, 1930 és 1970 közt mégis tízszeresére nőtt a szívrohamok száma. Amerikában 1930 és 1960 között folyamatosan csökkent a zsírfogyasztás, 30 év alatt mégis tízszeresére emelkedett az infarktusok száma. Svájcban a II. világháború után csökkenni kezdett az infarktusok száma, miközben 20%-kal nőtt a zsírfogyasztás. Elég paradox?

Jól ismert az úgynevezett francia paradoxon is: Angliában és Franciaországban ugyanannyi koleszterint fogyasztanak, Angliában mégis ötször magasabb a szív eredetű halálozás. Ráadásul Franciaországban ott a legalacsonyabb a szívhalálozás, ahol a legtöbb zsírt fogyasztják. A vörösbortól a fokhagymafogyasztásig mindenféle elmélet született, de ezek csődöt mondtak. Persze paradoxonnak csak akkor nevezhetjük a jelenséget, ha nem fér a fejünkbe, hogy nem működik itt (se) a koleszterinhipotézis. Aki nem a koleszterinhipotézisből lett professzor és tekintélyes tudós, nem írt már 50 tanulmányt a hipotézis igazolására vagy nem gazdagodott meg belőle gyógyszergyári részvényesként, annak persze könnyű elvetni egy hipotézist. De aki karrierjét, megélhetését, boldogságát köszönheti az „ügynek”, az utolsó csepp véréig utóvédharcokat fog folytatni. Hogy ez a mi életünk rovására megy? Na és, az kit zavar?

Közben kiderült, hogy van nekünk spanyol paradoxonunk is. 1966 és 1990 közt a kenyér-, rizs- és paradicsomfogyasztás kb. a felére csökkent, míg a marhahúsfogyasztás 96%-kal, a sertéshúsfogyasztás 382%-kal, a szárnyasok fogyasztása 312%-kal, a teljes tej fogyasztása 73%-kal nőtt. Öngyilkos akar lenni ez a nép? Sajnos megint csalódást kell okoznunk a koleszterinhívőknek, ugyanis 1966 és 1990 közt a szív eredetű halálozás férfiak közt 25%-kal, nők közt 34%-kal csökkent. A koleszterinhipotézis nem tud mit kezdeni a franciák lezserségével vagy a spanyolok Franco alóli felszabadulásával. És mit jósolna a koleszterinhipotézis Jeruzsálem lakosságának? Mivel itt a szívbetegség szempontjából védőfaktornak tekintett mediterrán étrendet követnek, és vallási okokból is rendkívül alacsony a zsírfogyasztás, az várható, hogy itt aztán igen alacsony lesz a szívbetegség és a szívhalálozás aránya. Mit jósolhatnánk az életstílus-hipotézis alapján egy olyan városban, ahol az ember nem tudhatja, túléli-e az utazást a következő buszmegállóig? Természetesen az ellenkezőjét. Na és vajon melyik jóslat jön be? A második. Mint Jeremy D. Kark és munkatársai 2005-ös vizsgálatából megtudhatjuk, 22 ország szívbetegség statisztikájában Jeruzsálem a harmadik helyen áll, csak az angolok és a zsírt zsírral fogyasztó finnek előzik meg őket. Hol lenne Jeruzsálem helye a táplálkozás alapján? A 19. helyen, ahol Olaszország is áll. Ez a Jeruzsálem paradoxon. De ha már a paradoxonoknál tartunk, én tudok egy ennél sokkal nagyobb paradoxont: hogyan tartható még mindig a koleszterinhipotézis ennyi ellentmondó adat után?

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

Ha el akarja olvasni a koleszterinmítoszról szóló cikk 2. részét, kattintson ide.
Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről