Test-lélek-szellem

Hajt az a soha ki nem hunyó emberi kíváncsiságom, mely örökös harcba száll az „aki kíváncsi, hamar megöregszik” népi bölcselettel, mert az sokszor a hiedelmeken alapuló elfogadást jelenti. Higgyünk a tapasztalásban, mert csak az a miénk. Merjük elhinni, hogy megéltük.

A félelem alap mozgatórugója emberi mivoltunknak, egész életünk során végigkísér bennünket. Kifogás/menedék vagy az ismeretlentől való rettegés áll mögötte? Cikkírónk ezt boncolgatja, majd a megoldás, a félelemtől való megszabadulás lehetőségeit is felvillantja.

Sok szó esik manapság a nevelésről. De hogyan gondolhatunk nevelésre, amikor a saját neveltetésünk egyáltalán nem vagy csak részben készített fel más nevelésére? Sok szó esik az önnevelésről, önmegvalósításról is, miközben elsikkadni látszik a megelőző önvizsgálat.

Az álmodás műalkotás. Álmaink: megannyi művészi alkotás. Az álomfejtés hasonlatos a műalkotás elemzéséhez. És körülbelül akkorát lehet benne tévedni vagy vitatkozni is. Ha az ember ismeri a „szerzőt”, adott esetben saját magát, akkor a „műelemzés” is könnyebben megy.

Már az iskolai felelés is rémálom volt. Izzadt, dadogott, semmi nem jutott eszébe, csak szeretett volna még élve visszajutni a padjába. Azt hitte, majd kinövi. Most, felnőttkorára még rosszabb. Ha többek előtt meg kell szólalnia, már csak a gondolatra is kiveri a víz.

Szerelembe esünk. Megmagyarázhatatlan vonzódás kerít hatalmába, s ezt az érzést egyetlen személy váltja ki belőlünk. Úgy érezzük, Isten is egymásnak teremtett bennünket. Ő a párunk, lelki társunk, mindenünk. Csodálatos hetek, hónapok, esetleg évek következnek, majd…

Előző cikkem szerint az álmok 80 százalékára igaz, hogy a benne szereplők mindegyike mi magunk vagyunk: személyiségünk egy része. Példa erre a Jó és a Gonosz harca, ami leggyakrabban az üldöző agresszor és a menekülő áldozat viaskodásában nyilvánul meg.

Szeretnénk boldogan élni az életünket. Ez alapvető kívánságunk, ami oly egysze­rűnek tűnik, a valóságban azonban magányosnak vagy elhagyatottnak érezzük magunkat, konfliktusokkal a magán- vagy a közösségi életünk területén, esetleg a munkánkat, munkahelyünket illetően.

Amikor szóba kerül, szinte harapni lehet azt a kissé fanyar mítoszt, amit az idő köré fújt, mint állott tejszínhabot. Pedig a grafológia mérhető, egyedi és megismételhetetlen, mégis leképezhető jeleket vizsgál, tehát az írásnak valószínűleg van köze ahhoz, aki írta.