Diákok százezrei ültek ismét az iskolapadokba, de megkezdődik/folytatódik a felnőttek oktatása, (tovább)képzése is. Újra beindulnak a nyelv- és egyéb tanfolyamok, csoportosak és egyéniek egyaránt. Mottó a 3L: a Life Long Learning, amit (a rosszízű „életfogytig” helyett) szöveghűen élethosszig tartó tanulásnak fordítunk.

Tanárként, pszichológusként, öt gyermek apjaként, s nem utolsósorban mint minden iránt érdeklődő Ikrek-szülött, e cikksorozatban mindig először a tudnivalókról szólok, hiszen csak ezekre épülhetnek a velük kapcsolatos tanácsok is.

Megértés, rögzítés, felidézés

A tanulási folyamat didaktikailag három részre osztható: a megértésre, a megjegyzésre (bevésésre, rögzítésre) és a felidézésre (visszaadásra).

1. Logikus, hogy csak azt tudom tartósan megjegyezni és könnyedén felidézni, amit értek. Fontos, hogy szem előtt tartsuk ezt az alapelvet olyan anyagrésznél is, amihez főleg a memorizálás, a bemagolás kötődik. Sokan pedig lényegtelennek tartják ilyenkor a megértést. Hiszen úgyis szó szerint, betűről betűre kell megtanulni ezt a szöveget, sokszor nem szabad eltérni a felsorolandók sorrendjétől sem (nemcsak szabályt tanuló kisiskolások, verset vagy más irodalmi szöveget tanuló diákok vagy felnőttek, pl. színészek, hanem a jogtudományi egyetemi hallgatók is bólogathatnak erre).

Mégis megismétlem: puszta szajkózás annak a szövegnek az ismétlése, amelyet nem értek. Ilyen esetben fordulhat elő, hogy leblokkolok, s elölről kell kezdenem az egészet, ha nem jut eszembe a következő szó, mert csak egyben vagy nagyobb részeiben tudom kezelni a szöveget.

Az alap: a megértés

Ezért is fontos alapfeltétele a tanulásnak, hogy értsem a rögzítendő anyagot, felfogjam a szavak, kifejezések jelentését. Vonatkozik ez azokra az esetekre is, amikor nem szó szerint, betűről betűre kell megtanulni valamit. Nagyon egyértelműen ellenőrizhetem, hogy értem-e az anyagot: megpróbálom elmondani a szöveg lényegét a lehető legpontosabban, a saját szavaimmal. Csak ennek sikeressége után következhet (ha kell) a szó szerinti bevésés, rögzítés.

Különösen a gyerekeknél fontos elfogadtatni a megértés jelentőségét. Az enyéimet például arra szoktattam már óvodás koruktól, hogy azonnal szóljanak közbe, vagy kézfelemeléssel, illetve más módon jelezzék, ha akár csak egyetlen olyan szót látnak, (később: olvasnak), hallanak, amit nem értenek, vagy nem biztosak abban, hogy jól értik. Tudom, ez gyakran lelassíthatja a kommunikációt, a felnőtt esetleg „kieshet” a saját szövegéből, de képesnek kell lennünk tovább látni az aktuális szituációnál. (S valljuk be: a „Ne szólj közbe!” mögött igazi okként gyakran az a félelmünk húzódik meg, hogy mi magunk felejtjük el, mit is akartunk még mondani…)

Értem, de vajon megjegyeztem-e?

2. Az esetek nagy részében lényegesen könnyebb megérteni valamit, mint megjegyezni. Itt a csapda abban rejlik, hogy ha érthetőnek tartunk egy olvasott vagy hallott anyagot, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy mi ezt tudjuk is. Megint az ellenőrzés segíthet: próbáljuk meg a saját szavainkkal visszaadni néhány bekezdés vagy oldal (kazetta-, cédé-részlet) elolvasása (meghallgatása) után – maximális szöveghűségre törekedve – annak tartalmát. Bizony sok esetben tapasztalhatjuk, hogy nehéz beszámolnunk arról, mit is olvastunk/hallgattunk olyan nagy érdeklődéssel. Néha egész mondatok, bekezdések „tűnhetnek el” így. Ilyenkor az anyag érthető ugyan, de a figyelmünket nem tudjuk tartósan és kellően összpontosítani.

Nem mai ez a gond! Ám szerencsére már a múltban sikerült megoldani – nekünk ma csak át kell venni a régiektől ezt is, és adaptálni a mai feltételekhez. Régen („már a görögöknél” – ahogy gyakran halljuk, de gondolhatunk a kínai, tibeti, indiai, egyiptomi és másutt élt elődeinkre is) egészen más volt a tanulás formája, mint napjainkban. Nemcsak az írásbeliség kialakulására, az agyagtáblákra és társaikra utalok, de általában az ismeretek, a tudás átadásának folyamatára.

Pedagógus szavunk a görög paisz, paidosz (gyermek, fiú) és az agogosz (vezető) összetételéből származik. Ezek a vezetők sokszor tanult, „külföldi származású” (rab)szolgák voltak, akik szavakban, gyakran séta közben adták át a tudásukat, és – szembesülve a fent részletezett problémákkal – arra is megtanították a fiatalt, hogy mi módon rögzítse, vésse be, jegyezze meg a tudnivalókat. A tanítvány így megtanulta (szanszkrit szóhasználat szerint) „egyhegyűvé tenni” a figyelmét, azáltal, hogy képessé vált szinkronban működtetni a két agyféltekéjét: az elemző, szétszedő, gondolkodó balt és az egyesítő, teljességre törekvő, megérző (intuitív) jobbat.

Segítenek az évezredes „trükkök”

Korunkban az agykontroll és a kineziológia, ez a két divatos és (kimondom) nagyon hatékony integráló-szintetizáló new age iskola azért annyira népszerű a diákok és szüleik körében is, mert – többek között – megtanítja őket azokra az évezredes (!) trükkökre, cselekre, amelyek segítségével elérhető és fenntartható a féltekei szinkronizáció, de a módosult tudatállapot is. A törzs előtti keresztező mozgások (jobb könyök érintése a bal térdhez, bal könyöké a jobbhoz) a szinkronizációt, az alfa-, sőt théta-domináns „merülések” pedig a módosult tudatállapotot hozzák létre és tartják fent.

Kollégáim és az érintett szülők a megmondhatói, hogy milyen sok „problémás”, „hiperaktív”, „nehezen kezelhető”, dislexiás” és hasonló címkéjű gyerek ügye (és egész habitusa, magatartása) rendeződik egy-egy ilyen kurzus elvégzése és az ott tanultak folyamatos alkalmazása következtében (a kiemelés a „csalódott” szülőknek szól: ha hagyják, hogy a tanfolyam anyaga feledésbe merüljön, visszaesik a gyerek…).

Az inkább vizuális típusúakat az is segítheti a figyelem egyhegyűvé tételében, ha elképzelik: egy hegyes „varázsló”-süveg van a fejükön, s ők annak a csúcsára koncentrálnak (a tekintet a glabellára: a két szemöldök között a homlok közepére irányul – súgom a beavatottaknak –, s ez váltja ki a hiperérzékenységet).

(Folytatjuk)

Dr. Csíky Antal
holisztikus integratív terapeuta
munka szakpszichológus
alternatív gyógyító
Tanácsadás

Megosztás Facebookon

Tweet küldése a cikkről